Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barcsay Jenő (Katona,1900–Szentendre,1988): Szentendrei utca 1945

2009.12.21

Barcsay Jenő (Katona,1900–Szentendre,1988): Szentendrei utca 1945 körül

papír, olaj, kréta, zsírkréta, 50x70 cm,

Jelezve lent jobbra: Barcsay

 

Irodalom:

Kassák Lajos: Vallomás tizenöt művészről. Budapest, 1942. 41-48.; IX-X. tábla.

Barcsay Jenő festőművész. Az Alkotás Művészház XXVII. kiállításának katalógusa.

   Kállai Ernő előszavával. 1944.febr.6–16.

Kassák Lajos: Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig. Budapest, 1947. 66-67.

László Gyula: Barcsay. A Művészet Kiskönyvtára XLIV. Budapest, 1963.

Petényi Katalin: Barcsay Jenő. Corvina, 1974.

 

   „Eddigi munkásságának két korszakát különböztethetjük meg. Az egyiket objektív, a másikat szubjektív kísérletnek nevezhetnők. Első korszakában elementárisabbak voltak a színei, de megkötöttebbek a formái, majdnem mérnöki felfogás uralkodott el képei szerkezetében. Második korszakában a szigorú kiszámítottságot a lélek érzékenyebb rezdülései váltották fel, kifejezési módja frissebb és gazdagabb lett. Alaphangja azonban továbbra is megmaradt borongósnak, majdnem komornak. Képvíziói naturális motívumokból indulnak el, majd szárnyra kap az alkotó képzelet s végül a szabad képalakítás ideája objektiválódik a műben. Ma már elmosódottak formáinak határvonalai, árnyalatosabbak, átizzóbbak a színei, s kicsendül belőlük a szemérmes férfilíra.” – írja Kassák 1947-ben Barcsay újabb képeivel való szembesülésekor.

   Barcsay Jenő 1919-ben, Erdélyből érkezik Budapestre. A Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János és Rudnay Gyula tanítványa. 1929-től nyarait Szentendrén tölti. Ekkortól tagja a Szentendrei Festők Társaságának is. A 20-as évek végén talál rá saját művészi útjára. Elsőrendű fontosságúvá válik számára a szerkezetesség, a konstruktív szerkesztésmód, az erőteljes sötéttel kontúrozott tömegekkel való bánásmód. Színvilága a 40-es évekre egyre komorabbá válik, csak itt-ott izzik elő valamely mélytüzű szín, amely általában az egész kép alaptónusát is megadja. Monumentális festészet ez, Kassák szerint „Egzakt képvilága nem könnyen hozzáférhető a laikus számára, de akit nem riasztanak vissza első benyomásai, tiszta, mély forrásból meríthet és felejthetetlen élményekkel lesz gazdagabb.”

   Szentendrei utca című festménye a városka végén, elszórtan elhelyezkedő kicsiny házakat örökíti meg, háttérben a környék dombjaival. Az egyszerű alapformákra redukált házak és fák, az utat szegélyező póznák vaskos tömbjei szigorú ritmusban tördelik a kép síkját. A magányosan álló, szoborszerű emberi alak elveszíti egyéni vonásait, csupán képépítő ornamenssé válik. A vonal- és levegőperspektíva problémáival birkózás Barcsay számára nem megoldásra váró feladatok, a síkba transzponált táj és az épületek egyenértékűen kezeltek, tömören feszülnek plasztikussá. Komponálási módja egy elvontabb művészet felé való haladását mutatja. Nem látjuk, hanem tudjuk, hogy a dombok távolabb, a fákkal szegélyezett utca pedig közelebb van, kell legyen nézőpontunkhoz. A természetből indul ki, majd a látvány lényegét adó alapformákat sűríti jel-képpé. A monumentális kompozíció felé törekvésében a századelőn működő Nyolcak és Nemes-Lampérth nyomdokain halad. Ami viszont elődei részéről csak a kísérlet szintjén maradt, azt Barcsay maradéktalanul beteljesíti 1940 utáni művészetében. A téma megjelenítésének úgynevezett rálátásos módszerét Nagy István hatására kezdi alkalmazni, aki a karakterisztikus vonások kontúros kihangsúlyozásával mutatott számára követendő példát. Tájképein – s ez vonatkozik itt tárgyalt festményére is – valósággal beleássa magát a természet rejtett arcának vonásaiba, hogy nyomon kövesse az azt alakító erők lendületét, összefonódásait. Nem bajlódik a részletekkel, a látvány sommás képmását kívánja nyújtani. Expresszivitása, lendületes festésmódja egyensúlyba kerül a szerkezetesség, a konstruálás iránti vonzalmával. Telt és dúsan felrakott zsíros színei vastag rétegekben rakódnak, olvadnak egymásba. Kállai Ernő így jellemzi Barcsay törekvéseit: „Legtöbb képe zsúfolásig megtelik a kifejezésre törő festői indulatok, szín- és vonaltámadások, érzelmi lendületek tömegével. A keresztül-kasul ható összeütközések a négy képoldal gyűrűjében egybeszorulnak, egyetlen kompakt tömeggé gyúródnak. Barcsay festői képzelete ősanyánk, a föld termő és elemésztő hatalommal teljes, bűvös és félelmetes misztériumát idézi, de ebből az éjbe omló sötétségből immár buján pompázó, gyönyörűségesen parázsló és forrongó színeket fakaszt.”