Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Batthyány Gyula (1887 – 1959): XVII. századi nászéj, 1921

2009.12.21

Batthyány Gyula (1887 – 1959): XVII. századi nászéj, 1921

olaj, vászon, 80 x 80 cm

jelezve balra lent: Batthyány 1921

 

 

Batthyány Gyula 1921 márciusában, az Ernst Múzeumban megnyílt kiállításának látogatói szintúgy tanácstalanul igyekezhettek a bemutatott képek mélyebb értelmének felfejtésével, mint a művész jelenkori, megkésett szemlélői és csodálói. A tárlat egykorú látogatói számára nem volt már ismeretlen Batthyány sajátos festői világa, hiszen öt évvel korábban, a háború kitörésének évében megrendezett első egyéni kiállítása alkalmával már találkozhattak műveivel. Teljes fegyverzettel, virtuóz festői felkészültséggel, egyéni, összetéveszthetetlen stílussal lép ekkor közönség elé a huszonhat éves ifjú. Eredetiségét, művészetének sajátos zamatát nem magyarázzák a Vaszary János mellett, majd a párizsi és müncheni akadémiákon eltöltött tanulóévei. Képei zárványvilágként hordozzák régmúlt korok lenyomatait és a jelen groteszk formációit. Kritikusai főúri származásával magyarázzák extremitásait, elnéző mosollyal térnek napirendre festői próbálkozásai fölött. Pedig különcségei már akkor sem pusztán önkényes játékok, hanem a korszak növekvő belső feszültségeire reagáló magatartásforma eredményei. Védekezési mechanizmusa a menekülés, menedéke a történeti múlt és saját koráról alkotott vízióinak hermetikusan zárt birodalma. A sivár és kegyetlen valóság monokróm képe elé a fantázia színes ékkövekben, selymekben, brokátokban csillogó, nehéz fűszeres illatokkal és lágy zenével telt színtereit vetíti. Fantáziavilága nem pusztán gyönyörködtetés, hanem mint a fogságából magát mesemondással megváltó Seherezádé esetében: a feloldozás és túlélés eszköze.

Míg 1914-ben festményein az Ezeregyéjszaka városának kapuit nyitja meg, 1921-ben bemutatott művei a háborús és trianoni sokk által megrázott közösség megújult menedékébe, a dicsőséges nemzeti múltba vezetnek. Batthyány érzékenységét a nemzeti história iránt származása is magyarázza, hiszen a Batthyányiak évszázadok óta kiemelt szerepet vállaltak a honi történelemben, annak is nemzeti érzelmű, ellenzéki oldalán. A festő dédnagyapja Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök, édesanyja, Andrássy Ilona, a “vörös grófnő”, Andrássy Katinka testvére volt. Ez a dicsőséges családi ősgaléria belépőt kínál a múlt labirintusába a piktorrá lett kései leszármazottnak. Batthyány festészetének forgószínpadára halmoz elmúlt korokat és embereket, pompás ruhákba bújtatott szereplői karában éppúgy feltűnnek történelmi személyiségek mint irodalmi alakok. Az 1921 tavaszán megnyílt tárlat első terme a gáláns 18. századba kalauzol. Apropója Csokonai Vitéz Mihály Dorottya című költeményének bemutatott illusztrációsorozata. A grafikákat egy sor festmény követi, felvillantva II. Lipót koronázását, a tatárjárást, egy reformkori pesti lóversenyt, a Nemzeti Színház és a Lánchíd építését. A politika és kultúrtörténet jeles eseményei mellett azonban helyet kapnak a történelem magánéletének epizódjai is, mulatságok, szüretek, bálok – és köztük egy 17. századi nászéj jelenete is, amely talán képünkkel azonosítható.

A pávaszem-mintás nehéz brokátfüggönyök a históriai múlt intimitásait takarják. Az aranyszínű kárpit mögé egy vörös köpenyes, aranysújtásos ruhába bújt ifjú tekint be. Szemközt vele a meglesett – és megkísértett – hölgy bájait csak kibomlott főkötője takarja. Finomkodó kéztartása reneszánsz kurtizánok ábrázolásait, a Fontenaibleau-i kastély ledér hölgyeinek festménysorozatát idézi. Batthyány a reneszánsz festőkkel kél versenyre a pompás anyagok és részletek aprólékos festésmódjával, az ornamensek finoman cizellált kidolgozásával is. Az ábrázolás nyilvánvaló erotikáját kifinomult részletekkel palástolja, meleg színtónusok sárga-vörösre hangolt puha egységébe ágyazza be. A hölgy rafinált csábítása, egyszerre hűvös és kitárulkozó lénye közeli rokona Laura, Lilla vagy Fanni 18. századi költőink által vágyakozva és keseregve oly sokszor megidézett alakjával, akit Csokonai Vitéz Mihály egyik szerelemért esdeklő versében így szólít meg: “Rózsa! engedd, hadd heverjek/ Éltető bokrodba már,/ S édes árnyékodba nyerjek/ Fészket én, rideg madár”.

 

Kiállítva:

Az Ernst-Múzeum kiállításai XLVI. XVI. csoportkiállítás. Ernst Múzeum, Budapest, 1921. kat. sz.: 54.: Nászéj (XVII. század)

 

Irodalom:

T. Ridovics Anna: Batthyány Gyula (1888-1959). In.: Batthyány Gyula 1888-1959: Széchenyi apoteózisa. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1991. o. n.

Gellér Katalin: A szecesszió manieristája. Új Művészet, 2000/1. 4-7.