Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bernáth Aurél és Fruchter Lajos levelezése

2009.12.20

 

 

BEVEZETŐ

 

Bernáth Aurél Fruchter Lajoshoz írott leveleinek közlése, immár a második azoknak a levelezés-köteteknek a sorában, melyek a közismert festőművész gondolataiba és életkörülményeibe talán a legközvetlenebb módon engednek betekintést. A majdan sorozattá bővülő kötetek közül az elsőt Horányi Károly rendezte sajtó alá 2003-ban, amely Szabó Lőrinc és Bernáth Aurél 1933 és 1957 közötti levelezését teszi közzé.[1]

            Bernáth és Fruchter levelezésének ma már csupán az a része csorbítatlan, melyet Bernáth írt barátjához. Sajnálatos módon a Fruchter Lajos által 1945 előtt írott válaszlevelek, Bernáthék Klotild utcai lakásával együtt, Budapest ostromának idején megsemmisültek. A levelezés fennmaradt részének java, Fruchter Katalin ajándékaként került vissza 1966 előtt a Bernáth-családhoz, majd pár évvel ezelőtt a művész leánya, Bernáth Mária ajándékozta tovább a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának.

            Bernáth 1930 és 1952 között írott leveleinek kiegészítéséül közlésre kerülnek a művész felesége Pártos Alice és Pátzay Pál szobrász Bernáth leveleihez csatolt sorai, Alexander E. von Saher kapcsolódó levelei, valamint Fruchter Lajos fennmaradt, Bernáth és családjához 1947 és 1952 között írott levelei.[2] Fruchterről mint gyűjtőről, gyűjteményéről és annak alakulási periódusairól viszonylag sok információ áll a kutatás rendelkezésére. Ezzel ellentétben a rejtőzködő természetű, végtelenül szerény ember magánéletéről vajmi kevés adat maradt fenn. Többek között ezért is oly fontosak Bernáth fennmaradt levelei, melyek negatívban (de rendkívül pozitív módon) mutatják meg, árnyképként rajzolják elénk Fruchter Lajos alakját.

 

            Bernáth Aurél az 1910-es évekbeli nagybányai pályakezdet után, az elvont tartalmak megidézésére kiválóan alkalmas német expresszionizmus vonzáskörébe került. Ennek bűvöletéből csak az 1920-as évek második felében sikerült végérvényesen kiragadnia magát. Ezt követően művészete már töretlen ívben feszült egészen 1982-ben bekövetkezett haláláig. A természetelvű festészethez való visszatérés Bernáth részéről szerencsés döntésnek bizonyult. Az 1920-as évek végétől művészetét az érzések és álmok, sejtelmek és látomások képi megfogalmazásainak rendkívüli gazdagsága jellemezte. Bernáth ebben az időszakban vált a Gresham-kör képzőművészei által felélesztett, újragondolt és naprakészen modern felfogású új romantika egyik legjelentősebb hazai képviselőjévé.

 

            Bernáth 1930-as évek elejétől kiteljesedő művészetének egyik legkomolyabb csodálója és legelkötelezettebb gyűjtője Fruchter Lajos volt. Kapcsolatuk és barátságuk kezdetéről a festő így emlékezett meg Kor és Pálya összefoglaló címen megjelent írásainak negyedik kötetében: „Amikor én 1929-ben a második budapesti kiállításomon megismertem őt, és barátkozásunk megindult, még teljes egészében láthattam ezt az immár harmadszor megifjodott gyűjteményt. […] Oly élénken élnek bennem a találkozás percei! Az Ernst Múzeumban történt. Egyik képemre már kitétette a ’megvették’ cédulát. – Meg van elégedve a választásommal? – kérdezte. Kicsit csodálkozva néztem rá, az ilyenre nehezen tud felelni egy festő. De nem hagyott nyugton. – Melyik képével szeretne legjobban egy szobában élni? – faggatott. Rámutattam egyik pasztellképemre, amely asztalra hajló nőt ábrázolt, csigákkal, tengerrel. – Ezzel! – válaszoltam. Nos, akkor megveszem ezt is – s már ment is az iroda felé. Így kezdődött a barátságunk.”[3] Bernáth emlékei szerint tehát 1929-ben találkoztak először, de szinte biztos, hogy ezzel ellentétben csak az Ernst Múzeum 1930 márciusi csoportkiállításán ismerkedtek meg, mivel Bernáth itt állította ki először a leírtaknak megfelelő Merengő, avagy más címen Riviéraként is szereplő kompozícióját. Nem mellesleg a művész által szintén említett, második jelentős budapesti bemutatkozása is ez a kiállítás volt.

Ugyanerről a mindkettejük számára sorsdöntő találkozásról, Fruchter a következőket írta 1943-ban született visszaemlékezésében: „Bernáth 1929 őszén az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendezett. Itt találkoztam vele. Ajánlatot tettem ’Önarckép’ című pasztelljére. Elfogadta ajánlatomat. Nagyon kimért volt, mondhatnám fagyos csodálkozással fogadta az új vevőt. Zárkózott, vidámságra kevéssé hajlamos, inkább fanyar ember benyomását keltette, akinek a mindennapi élet gyakorlati részével nagyon laza kapcsolata lehet. Nekem rokonszenves volt ez a hűvös, kevésbeszédű ember. Reméltem, hogy meg tudom szólaltatni. Meg is szólalt és erről egyet-mást majd elmondok ezeken a lapokon. De akkor, ott a kiállításon, bizony kevés figyelmet szentelt nekem.”[4]

            A találkozás több részletében is eltérő két verziója, a források hitelességének

sarkalatos problémájára világít rá. Mind az irodalom-, mind pedig a művészettörténet tudománya elsőrendű forrásként kezeli a fennmaradt leveleket, önéletírásokat, naplókat, kiállítási katalógusokat, napilapokat és folyóiratokat, valamint a későbbi visszaemlékezéseket. Mint a két fenti példa is bizonyítja, még azonos történetnek a főszereplői is eltérően emlékezhetnek vissza, akár még egy mindkettejük számára meghatározó, közösen átélt eseményre is. Ha a találkozásról szóló két visszaemlékezés közül csak az egyik maradt volna fenn, akkor a kutató dolga zavarbaejtően egyszerű lenne, mivel a hitelesség kérdése fel sem merülne problémaként. Bernáth 1929 októberében valóban kiállította egyik Önarcképét a Munkácsy Céh Ernst Múzeumban rendezett kiállításán, melyet csakugyan Fruchter Lajos vásárolt meg.[5] Ha valóban találkoztak ekkor és Fruchter tényleg személyesen tett ajánlatot az Önarckép megvételére, akkor sem ez, hanem a következő, 1930 márciusában lezajlott találkozójuk maradt Bernáth számára emlékezetes, mint azt fenti sorai is bizonyítják. Fruchter 1943-ban írta meg emlékeit, Bernáth pedig több mint húsz évvel később jelentette meg a magáét, úgyhogy valószínűleg mindkét szöveg jelentős igazságtartalommal rendelkezik, de a visszaemlékezés műfajának emlékformáló jellegzetessége is szabadon tör felszínre bennük. E tanulságos példa arra figyelmeztet minden kutatót, hogy még az úgynevezett elsőrendű források sem minden esetben és valószínűleg teljes egészében sosem fedik – természetükből adódóan nem is fedhetik – a valóságot. Így az „igazságot” sosem tárhatjuk fel teljes mélységében, csupán folyamatosan közelíthetünk felé.

 

„Fruchter Lajos a Gresham-asztaltársaság elsőrangú beltagja volt, külső székhellyel. Ritkán járt hozzánk a kávéházi találkozásainkra, de mi legalább hetente egyszer felmentünk a naphegyi villába, hogy a képtár növekedését figyeljük, vagy hogy vételi gondjait megbeszéljük vele.”[6] A gyűjtemény alakulását követő kollektív figyelem egyáltalán nem volt indokolatlan. Fruchter a két világháború közötti hazai gyűjtéstörténet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Azon kevesek közé tartozott, akik ebben a gazdaságilag nem túl kedvező időszakban is folyamatosan bővítették kollekciójukat és azon még kevesebbek közé, akik határozott elképzeléssel és akarattal valamint kifinomult ízléssel gyűjtöttek. Fruchter Naphegyen lévő Tigris utcai villája minden műbarát előtt nyitva állt, aki kiváncsi volt a hazai kortárs képzőművészet naprakész állására. „Alig mondható el az az ügyszeretet, amellyel az új alapokra fektetett képtárat Fruchter fejlesztette, ápolta, és vele műbarátokat nevelt. Ő volt az az ideális műélvező, aki az egyes művek legrejtettebb beszédére is kíváncsi volt.”[7] Fruchter az 1920-as évek legvégén ismét megújult gyűjteményébe, elsősorban a Szinyei Merse Pál Társaság számos tagjának és az ezzel szoros átfedésben lévő Gresham-asztaltársaság művésztagjainak legjava terméséből válogatott. Ily módon kollekciója a két háború közötti magyar művészet egyik legfontosabb festői irányzatát reprezentálta a lehető legmagasabb szinten. Gyűjteményének darabjait számos alkalommal kérték kölcsön kiállításokra és reprodukálták könyvekben valamint folyóiratok hasábjain. Genthon István művészettörténész már 1935-ben a következőket jegyezte meg Az új magyar festőművészet története című összefoglaló munkájában: „A legújabb törekvések Fruchter Lajosban találtak melegszívű amatőrre. Gyűjteménye, melynek magvát Bernáth Aurél főművei alkotják, szinte végigvezet a fejlődésen Markótól napjainkig […] Fruchter gyűjteményének ismerete nélkül a mai magyar festészet történetét meg sem lehetne írni.”[8] A tulajdonosokat is feltüntető életműkatalógus tanusága szerint, Fruchter az 1929 és 1941 közötti bő évtized során a grafikákon kívül, közel harminc olaj- és pasztellképet vásárolt Bernáthtól. Ezek között olyan Bernáth-főművek voltak, mint az Önarckép ablak előtt (életműkat. sz.: 1929/7), az Önarckép sárga kabátban (1930/14), a Hegedűművésznő (1931/11), a Reggel (1931/12), a Csillagnézők II. (1936/26), a Nő gyermekkel (1939/26), valamint a Vidéken (1941/35). „Amikor megírják majd a magyar műgyűjtés részletes történetét, a kutatóknak külön figyelmet kell fordítaniok arra a szerepre, amelyet Oltványi-Ártinger Imre és Fruchter Lajos játszott a műgyűjtés jó értelemben vett divatjának elterjesztésében. Példaadásuk, szenvedélyük, tanácsaik, ösztönző közreműködésük a Köves-, Radnai- és Szilágyi-gyűjteményeket illetően ismert. Közvetlen, majd közvetett hatásuk az újabb időkben is képes volt további híveket szerezni a magyar képzőművészet támogatásához. Dévényi Ivántól is tudjuk, hogy szellemi tájékozódásban, tapasztalatszerzésben felbecsülhetetlen segítséget kapott azáltal, hogy Oltványi, Fruchter és Szilágyi Sándor gyűjteményébe bejáratos lehetett, ott tanulmányokat végezhetett.” – olvasható Salamon Nándor Dévényi műgyűjteményét bemutató írásában.[9]

„1931. év végén Pátzay megnyerte a Ferenc József díjat. Tudtam, hogy Pátzay lusta levélíró és ezért én tudattam a még mindig Berlinben tartózkodó Bernáthtal a nagy eseményt. Bernáth egy mulatságos rajzzal díszített levélben válaszolt.[10] Különben is számos hozzám intézett levelét ékesítik szép, valószínűleg kurta percek alatt készült rajzok. Remélem, hogy egyszer ezek a levelek is – művészettörténeti dokumentumok – napvilágot látnak.”[11]

Íme.

 

 

[1] „A megélt költemény” Szabó Lőrinc levelezése Bernáth Auréllal és családjával 1933–1957. (Szabó Lőrinc Füzetek 4.) Szerk. Horányi Károly, Budapest, 2003.

[2] Az említett személyek életrajzi adatai a levelekhez csatolt jegyzetekben közölve.

[3] Bernáth Aurél: A Gresham-kör. Fruchter Lajos. In: Bernáth Aurél: A Múzsa udvarában. Budapest, Szépirodalmi, 1967, 58-64 [59]. Az említett „asztalra hajló nőt” ábrázoló kép: Merengő (Riviéra), életműkat. sz.: 1930/5.

[4] Fruchter Lajos: Művészek és műalkotások között [1943]. Magyar Nemzeti Galéria Adattára ltsz: 21211/1981. Részletei közölve: Fruchter Lajos: Művészek és műalkotások között. In: Művészettörténeti tanulmányok. A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1953. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1954, 638-655 [641].

[5] A Munkácsy-Céh II. reprezentatív kiállítása. Budapest, Ernst Múzeum, 1929. október. Kat. 213. Önarckép, 1000 Pengő (életműkat. sz.: 1929/7).

[6] Bernáth Aurél: A Múzsa udvarában. Budapest, Szépirodalmi, 1967, 58.

[7] I. m. 60.

[8] Genthon István: Az új magyar festőművészet története. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935, 214.

[9] Salamon Nándor: Dévényi Iván műgyűjteménye. Művészet, 1978/4, 2-7.

[10] Lásd. 35. és 36. levél.

[11] Fruchter Lajos: Művészek és műalkotások között. In: Művészettörténeti tanulmányok. A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1953. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1954, 638-655 [650].

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.