Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Borbereki Kovács Zoltán (1907–1992): Önarckép, 1930 körül

2009.12.21

Borbereki Kovács Zoltán (1907–1992): Önarckép, 1930 körül

Olaj, vászon, 70 x 55 cm, jelzés nélkül

Hátoldalon: Csendélet virágokkal és gyümölcsökkel

 

Irodalom:

* Vitéz Nagy Zoltán: Borbereki Kováts Zoltán. Szépművészet, 1942/4, 85-87.

* L. Menyhért László: Borbereki Kovács Zoltán, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1986.

* L. Menyhért László: Borbereki Kovács Zoltán művészete 1948-ig, Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv VII., Szolnok, 1990.

* L. Menyhért László: A Göncölszekértől a Dél Keresztjéig. Borbereki Kovács Zoltán 1907–1992, Új Művészet, 1993/1, 28-30.

 

Aukció:

* Blitz Galéria, Őszi Képaukció, 1994, Kat. sz.: 205.

 

 

Borbereki Kovács Zoltán az erdélyi Rónaszékről érkezett 1919-ben Budapestre. A középiskola elvégezte után, nappal asztalosként dolgozott egy budai műhelyben, esténként pedig Podolini-Volkmann Artúr újpesti rajziskolájában tanult. 1928-ban festőszakos rendkívüli hallgatóként nyert felvételt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, miután áprilisban sikerrel szerepelt a Szinyei Merse Pál Társaság által rendezett Tavaszi Szalonon. A főiskola első két évében Vaszary János irányításával képezte magát, majd Csók István osztályába került. Még főiskolásként szerepelt az 1932. évi velencei Biennálén, majd egy évvel később „Vontatók” című olajképével elnyerte a Székesfőváros Festészeti Díját. Végzősként az 1932–1933. tanévben már ösztöndíjas tanársegéddé nevezték ki, miközben a Jánoshalmi Nemes Marcell-féle alapítványi jutalomdíjban is részesült. Miként a főiskola előtt, úgy közben is asztalosként dolgozva tartotta el magát.

            Borbereki a Podolini-féle szolid esti aktrajz után, 1928-ban a tanítványi versengés világába csöppent Vaszary főiskolai osztályában. Az „ifjú titánok” akik joggal voltak büszkék mesterükre, szinte külön kasztot képeztek a főiskolán belül. Az egymás közötti rivalizálás pozitív eredményeként említhető többek között, a mesterségbeli tudás gyorsított menetben történő elsajátítása, valamint a különleges művészi feladatok keresése és azok bravúros megoldására való törekvés. Borbereki itt bemutatott önportréja is igazi trouvaille, a festői bravúr kategóriájába tartozó műalkotás. A mestervizsga benyomását keltő festményen Borberekinek leleményesen sikerült ötvöznie az önarckép, a csendélet, valamint a tájkép-városkép egymással nehezen összeegyeztethető műfajait. Magasan az utca fölé kiugró erkélyen, egy festőállványra helyezett borotválkozótükörben festette meg önmagát úgy, hogy közben a város egymással ellentétes irányú részletei együtt, egymással összhangban jelennek meg. Mindezt a festőállvány alatt elhelyezett tárgyakból komponált csendélettel fűszerezte. Az ötletes kompozíció mintha csak valami művészi fogadás eredményeként, Borbereki magasszintű mesterségbeli tudásának és művészi leleményességének bizonyítására született volna.

Borberekit a tükör és a tükrözés művészi alkalmazása fokozottan érdekelte pályája elején. 1931-ben festett Kompozícióján (Szolnok, Damjanich János Múzeum) az ábrázolt férfi szemüvegében egy szemberohanó gőzmozdony tükröződik. Szintén ebben az évben született Önarcképén (magántulajdon) a szemüveg mindkét lencséjében egy műterem részletei tűnnek fel. De még az itt bemutatott Önarckép vásznának hátoldalára festett csendéleten is egy asztalra állított tükörben bontakoznak ki a fiatal művész szegényesen berendezett szobájának részletei. A korai művek egyik fő jellemzőjének tűnik a különleges festői hatások keresése, melyeket Borbereki ifjonti hévvel sok leleménnyel és ötlettel valósított meg. Kevés számú fennmaradt olaj,- tempera,- és pasztellképe az 1930-as évek magyarországi festészetének rendkívül érdekes és különleges fejezetét alkotják. A fiatal művész főiskolai évei után, fokozatosan tért át a szobrászat területére, melyhez azután egészen 1992-ben bekövetkezett haláláig hű maradt.