Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czigány Dezső (1883 – Budapest – 1938): Szerzetesfej, 1920 körül

2009.12.31

Czigány Dezső (1883 – Budapest – 1938): Szerzetesfej, 1920 körül

Vászon kartonon, olaj, 45,7 x 38,3 cm

Jelezve fent jobbra: Czigány

 

Kiállítva:

* Czigány Dezső festőművész hagyatéki kiállítása, Budapest, Alkotás Művészház, 1944. január – február, Kat. sz.: 11. Szerzetesfej, olajfestmény, magántulajdon.

 

A Czigány Dezső művészetében 1913-tól haláláig jelenlévő, prófétai elhivatottságot sugalló szerzetesi szerepválasztás okát a művész társadalomban elfoglalt helyzetének a 19. században bekövetkezett alapvető megváltozásában kell keresnünk. Az 1810 körül német művészek által Rómában csoporttá alakult nazarénusok, a század közepi angol preraffaeliták és az Arts and Crafts-mozgalom célkitűzéseik különbözősége mellett megegyeztek a középkori közösség-ideál újjáteremtésének vágyában. A 19. század második felében ismét fokozódott a lelkiség iránti érdeklődés, mely szorosan összefügg a művészetben a szellemi előtérbe kerülésével. A szerzetesi vagy prófétai tudat és gyakorlat, a „világi szerzetesség” egyfajta kivonulást biztosított a művészek számára időben, amennyiben régmúlt korok ideáljait próbálták feleleveníteni és a káros hatások elöli elzárkózást térben, amelyet zárt csoportok alakításával kívántak biztosítani. A 19. század végén a szerzetesi létformát választók egyik leghitelesebb alakja Jan Verkade, aki előbb a Nabis tagjaként, majd a Willibrord nevet felvéve a Beuron-i bencés kolostor laikus szerzeteseként működött haláláig. 1906-1908 körül festett önarcképén szerzetesi ruhában, festés közben ábrázolta önmagát. Más úton de szintén a kivonulást választva lépett túl kora szűkösnek érzett viszonyrendszerén Paul Gauguin is, aki a dél-tengeri szigetvilágban találta meg a művészetének kibontakozásához szükséges környezetet, szó szerint elszigetelődve, térben és időben egyaránt valósítva meg kivonulását. Vincent van Gogh műkereskedői pályakezdését követően protestáns lelkésznek készült, de tanulmányait félbehagyva döntött úgy, hogy az ábrázoló művészet útján teljesíti ki erősen szociális indíttatású érzelemvilágát. 1888-ban a dél-franciaországi Arles-ban, Gauguinnal közösen létrehozandó művésztelepet tervezett, mely azonban nem valósult meg. Paul Cézanne szintén a dél-franciaországi Aix-en-Provence-ban, az évek során egyre nagyobb elszigeteltségben alkotta meg életművének javát.

Van Goghra éppúgy mint Czigány Dezső komoly hatást gyakorolt Rembrandt művészete, s ezen belül önarcképeinek hosszú sora, a holland mester önvizsgálatának e kimagasló értékű megnyilvánulása. Az önmaguk megismerésének komoly erőfeszítésekkel teli útján mindketten Rembrandtban látták a követendő példát. Czigány Dezsőben 1913 körül kezdett kialakulni az a befelé forduló, művésztársaságoktól jó egy évtizedig magát távoltartó viselkedésmód, amelyet a szerzetesi szerep magára öltésével a külvilág felé is demonstrált a tárlatokon megjelent ilyen témájú műveivel. Exodus ez is, bizonyos értelemben vett kivonulása Czigánynak a magyarországi avantgarde-ból, a merész formai újítások korszakának lezárulta művészetében. A beérkezett művész öntudatával néz ránk feszületes önarcképéről, az útkeresés lezárultának bizonyosságával. Harminc éves ekkor. Ez a lehiggadás teremtette meg számára azt a közeget melyben a muzsika mellett festészetében is a meditatív, klasszikus nyugalmú formák felé fordulhatott.

Czigány 1913-ban festette meg ún. Feszületes önarcképét, majd 1915-16 fordulóján a Bíboros címen elhíresült önportréját – mindkettő a budapesti Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában – mintegy bevezető műveiként a későbbiekben született szerzeteses önportrék sorozatának, s egyben nyilvánvaló bizonyítékaként alapvetően háborúellenes magatartásának. A Bíboros önarcképen kiváncsian, a szája szögletében bújkáló enyhe mosollyal tekint elsősorban önmagára, nyitó darabjaként az 1917 és 1922 között festett szerzetes-képmás sorozatának. Az első világháború derekán megalkotott mű a vádirat erejével közli Czigány véleményét a katolikus egyházról és hatalmasságairól. A didaktikus zsáner jelleget elkerülve, irónikus gesztussal ölti magára a papi ornátust, az első világégést nyugalommal szemlélő katolikus főpapi szerepet. A Tanácsköztársaság bukása Czigány számára nem elsősorban financiális hanem egzisztenciális kérdéseket vetett fel. E történelmi esemény Czigány életútjának második nagy fordulópontja, mely addigi gondolatvilágának totális átértékelésére kényszerítette. Barátainak és sorstársainak java része emigrációba kényszerült, vagy ténylegesen külföldre kellett távozniuk a fehérterror elől, vagy belső emigrációba vonultak. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása nem olyan körülmények között és nem azokkal a következményekkel valósult meg, ahogy azt a radikális értelmiség a tízes években elképzelte. Vágyaik és reményeik összeomlása Czigány számára is velőt rázó megpróbáltatásnak bizonyult. 1919 és 1922 között festette meg szerzetes önportréinak javát, az elszigeteltséget és magányt realizáló „szerzetesi létet” nemcsak bensőleg, hanem külsőségeiben is magára öltve. Az ún. „második reformnemzedék” sorsában osztozó festőművész reményvesztését, elkeseredett dacból valamint a meditatív önvizsgálatra és lázadásra egyként hajlamos mivoltából kovácsolt önarckép-sorozatban fejezte ki.

Czigány Dezső szerzeteses önarcképei között egyaránt felbukkannak az éneklő, zenélő, vagy könyvet kezükben tartó, tonzúrás, fehér és barna csuhás figurák. Valamennyi rendelkezik a domonkos és ferences prédikátorok megkülönböztető jegyeivel, bár Czigány ezeket következetlenül alkalmazta, nem tartva magát semmilyen regulához.

Ferenczy Károly 1917-ben és Hollósy Simon1918-ban bekövetkezett halálát követően vált Czigány festészetében kiemelt fontosságúvá a szerzetesi téma. Mindkét mesterének elvesztése és a kommün bukása együttesen válthatták ki belőle azt a prófétai tudatállapotot, amely azután évekre meghatározta művészi tevékenységét.

A zsidó eredetű messianizmus és a protestáns etika gondolati rendszereinek szimbiózisa nyilvánul meg Czigány ekkori önarcképeiben, melyek többségén névtelen szerzetesként jelenik meg. Szerzetesi portréival elsősorban azt a protestáns eredetű ábrázolási hagyományt követte, amely a szemlélőre bízta a mű világi vagy vallásos értelmezését. Rembrandt bensőséges protestantizmusa adta az elsőrendű mintát Czigánynak e sötét háttérből elővilágló, belső fénytől izzó önportrék megalkotásához. Az önmagát örökké fürkésző alkatú Czigány a magyar művészetben kimagasló helyet foglal el önportréinak számát és kvalitását tekintve. Rajta kívül még többek között Koszta, Egry, Derkovits, Kmetty, Szőnyi és Holló László életművében találunk a naprakész önvizsgálat hasonló intenzitású bizonyítékaira.

 

A Czigány Dezső által 1920 körül alkotott Szerzetesfej (vászon kartonon, olaj, 45,7 x 38,3 cm, jelezve fent jobbra: Czigány) 1944-ben szerepelt a művész hagyatéki kiállításán. Az azóta lappangó s most ismét előbukkant mű Czigány Dezső hiteles, sajátkezű alkotása.