Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czigány Dezső (1883–1938): Búcsú, 1914–1918 között

2009.12.31

Czigány Dezső (1883–1938): Búcsú, 1914–1918 között

Vászon, olaj, 55,3 x 45,3 cm

Jelezve lent jobbra: Czigány D.

 

Feltehetően kiállítva:

* Magyar képzőművészek műkiállítása, Belgrád, Konak, 1918. szept.-okt. Kat. sz.: 31c. Bucsu, olajf. 1200 Korona.

 

Felhasznált irodalom:

* Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 17,

* Németh Lajos: Hollósy és kora művészete, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1956.

* Kőhalmi Béla : Az új Könyvek Könyve. 170 író, művész, tudós vallomása olvasmányairól.

Budapest, Gergely R. kiadása, 1937, 99-100.   

* Bálint Aladár: Képek, szobrok. Nyugat, 1922, 771-772.

 

 

Czigány Dezsőre először 1902-ben figyelt fel a hazai kritika. A pályakezdő, ekkor még csak tizenkilenc éves ifjú az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi nemzetközi tárlatán mutatkozott be a nagyközönség előtt egy önarcképével. 1900 és 1903 között Hollósy Simon tanítványa volt előbb Münchenben, majd Nagybányán és végül Vajdahunyadon. Legkorábbi művei természetesen viselik magukon mestere, valamint annak egyik legfőbb példaképe, Rembrandt van Rijn művészetének hatását. A festészet mint Rembrandt, úgy Hollósy számára is elsősorban morális próbatétel volt. Mindketten szívesen választották modelljeiket a a társadalom számkivetettjei közül. Thury Zoltán író, aki Hollósyval még az 1890-es évek első felében került barátsággá mélyülő kapcsolatba Münchenben, a következőket jegyezte fel: „Ami kicsit megtanultam írni és igazat írni, azt a legjobb részben Hollósynak köszönhetem. [...] Hollósynak az igazság a vallása. Szűz tiszta igazság mindenben. Gyűlöli a pózokat, minden nagyképűséget, s hogy mennyire nem ismer megalkuvást és mennyire meg tudja győzni a gondolkodó agyat arról, hogy csak a valóságos szent igaz az, ami élet, erre nézve jellemző az, hogy a Hollósy asztala folyton bővül. A művészek közé szerényen, tisztességtudóan betelepszik egy szomszéd suszter vagy egy hentes.” (Közölve: Németh, 1956, 47-48.) E hosszabb idézet megvilágítja, hogy Czigány milyen szellemi környezetbe került Hollósy iskolájában és milyen útravalót kapott művészi indulásakor.

            Első feleségének öngyilkossága és a Nyolcak-periódus lezárultát követően, Czigány 1913 körül kezdte önarcképein szerzetesi, papi vagy prófétai szerepben ábrázolni önmagát. Hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, e téma önreprezentációjának kedvelt eszköze maradt élete végéig. 1913-ban festette meg Feszületes önarcképét, majd 1915-1916 fordulóján a Bíboros című híressé vált önportréját. A két félárván maradt gyermekét egyedül nevelő művész, az első világháború kitörésekor felmentést kapott a katonai szolgálat alól. A háború alatt festett szerzetesi-papi önportrék sorozata, Czigány háborúellenes filozófiájának nyilvánvaló bizonyítéka. Czigánynak az első világégéssel  kapcsolatos véleménye kizárólag az értelmetlen pusztítás elutasításában érhető tetten. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka, hogy 1915 októberében, a világháború károsultjai javára rendezett sárosi művészsorsjáték céljára, önzetlenül felajánlotta Gyermektemetés című festményét.

            Czigány első ismert háborús témájú művét 1915 decemberében, a Nemzeti Szalon téli tárlatán mutatta be. A tárlat katalógusában Honvéd címen szereplő mű talán valamelyik, hadiszolgálatot teljesítő közeli barátjának vagy ismerősének a portréja lehetett. 1918 szeptemberében Czigány részt vett a magyar művészetet propagáló belgrádi kiállításon, amelyet Kornstein Egon a harminchetedik osztrák-magyar közös gyalogezred tartalékos főhadnagya, civilben a világhírű Waldbauer-Kerpely vonósnégyes tagja szervezett. A kiállítást Czigány, Rippl-Rónai József és Vedres Márk rendezte. A szolíd békedemonstráció a háború befejezését egyaránt kívánó megszálló csapatok és a szerb lakosság közötti kapcsolat normalizálását szolgálta. Nem háborús kiállítást szerveztek, így a kiállított művek témái sem kötődtek feltétlenül háborús eseményekhez.

A Belgrádban kiállított Czigány-festmények között szereplő Búcsú című kompozíció talán azonos az itt tárgyalt, kedvesétől búcsúzó katonát ábrázoló olajképpel. A most felbukkant mű és a fentebb említett Honvéd kivételes darabjai az életműnek, mivel a művésznek több ilyen témájú alkotása nem ismert. Czigány Búcsú című képének sem festés- sem pedig látásmódja nem követi a téma magyarországi ábrázolási hagyományát. Than Mór (Újoncozás az 1848 előtti időből, 1861), Munkácsy Mihály (Újoncok, 1877), vagy Thorma János (Október elsején, 1903) sokalakos életképein a katonának való kényszerű vagy önkéntes bevonulás, mint a szűkebb közösség és a nemzet tragédiájának együttes szimbóluma jelenik meg. Czigány e számára teljesen új témát az egyéni sors tragikumának szempontjából közelítette meg. A katona és kedvesének kettőse Czigánynál nem hasonló sorsú emberek tömegében jelenik meg, hanem az avatatlan tekintetek elől egy ritkás erdő borongós félhomályába félrehúzódott emberpár talán utolsó együtt töltött, szigorú magánügyként kezelt, bensőséges hangulatú ábrázolásában fogalmazódott meg. Czigány a kivehető arcvonások mellőzésével személytelenítette el alakjait, így avatva kompozícióját a búcsú intim jellegű és egyben örök érvényű jelképévé.

            Bálint Aladár műkritikus 1922-ben a következő, remek jellemzést adta Czigány legújabb műveiről: “Czigány Dezső erősen lehiggadt az utolsó években, ámde ez a lehiggadás nem megállást, tespedést jelent a művészetében, hanem pozitív alapra való elhelyezkedést, a múlt megértését, átélését. Az impresszionizmus káprázatát széttépve aszkétikus komorság páncélját rakta magára. Kifejezésmódja végletekig egyszerű és markáns. Klasszikus latin felírások, négysoros versek tömörségét juttatják eszünkbe e képek, hol néhány alapszínbe sűrítette össze a művész a természettel folytatott párbeszédének eredményeit. Néhány szó is elbírja hosszú esztendők tanulságának súlyát, át tudja fogni annak kiterjedtségét, Czigány Dezső se óhajtja a szivárvány minden színét rászórni vásznaira, egy-egy erősebben hangsúlyozott bíborpiros színfolt, meleg kék vagy fülledt barna színtömeg elmond mindent. Fegyelmezettsége a rajzban, a szerkezetbe megnyilatkozó fölényes biztonsága, az érett tehetség jóleső kiegyenlítettségét mutatja. Nem ingadozik, határozottan, bizakodva megy előre kijelölt útján.”