Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czigány Dezső (1883–1938): Csendélet, 1937

2009.12.31

Czigány Dezső (1883–1938): Csendélet, 1937

Olaj, vászon, 96 x 69 cm

Jelzés fent jobbra: Czigány

 

Felhasznált irodalom:

* Baróti Zoltán: Cigány Dezső legjobb barátja a borzalmas lelki-drámáról, amely tömeggyilkosságig vezetett. Reggeli Ujság, 1938 január 3, 2.

* Illyés Mária: XIX. századi francia művek. A Szépművészeti Múzeum Gyűjteményei 4. Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2001, 96-97.

* Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, magánkiadás, 2004.

 

 

Cézanne nyomdokán

Czigány Dezső a huszadik század első harmada modern magyar festészetének kiemelkedő alakja, a Nyolcak művészcsoport tagjaként vált híres és elismert mesterré. E csoport az impresszionizmus utáni és annak eredményeit továbbfejlesztő posztimpresszionizmus képviselői közül Paul Cézanne, – századforduló legmodernebb francia festői közül is az egyik legjelentősebb mester – művészetét választotta elsőrendű követendő például. A Nyolcak tagjai – név szerint: Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos – többé vagy kevésbé, de valamennyien Cézanne hatása és varázsa alá kerültek a huszadik század első évtizedében. Közülük azonban csak Czigány Dezsőről állítható egyértelműen, hogy később, az 1920–1930-as években is ebben az irányban tartotta művészetét, kiváltképp csendélet- és aktfestészetével kapcsolódva töretlenül a cézanne-i örökséghez.

 

Czigány késői csendéletei

Czigány egyik legjobb barátja, Berény Róbert a következőket nyilatkozta egy interjúban: “Három szentség volt Czigány Dezső életében amikor 1900 körül Párisban megismerkedtünk: Cézanne, Ady és Casals.” A festészet, a költészet és a muzsika e három kiemelkedő reprezentánsa, Czigány életútjának vezérlő csillagai voltak a kezdetektől és azok maradtak egészen tragikus haláláig. Szintén Berény mondta ugyanekkor: „A háború után ellanyhult az érdeklődés Czigány Dezső művészete iránt, noha ekkor készítette legremekebb festményeit.” Hozzá kell tenni, hogy a két világháború között nem kizáróan Czigány, de a festészet egésze iránt is erősen megcsappant az általános érdeklődés. Festészetből megélni e válságos időben volt az „igazi művészet”, még akkor is, ha barátja szerint Czigány ekkor alkotta legjobb műveit. Utolsó évtizedében Czigány főként csendéletet, tájat és portrét, ezen belül is kiváltképp sok önarcképet festett. Ekkor született csendéletei, talán még a korábbiaknál is hűségesebben tükrözik Cézanne művészete iránti olthatatlan csodálatát.

 

„Az utolsó remekmű”

A legújabb kutatás szerint Cézanne 1877-ben festette a budapesti Szépművészeti Múzeum által őrzött, A tálaló (Buffet) címen ismert remekét. A képet Czigány biztosan ismerte, mivel 1907-ben már ki volt állítva Budapesten, majd tíz évvel ezután, a kiváló festőként is ismert báró Hatvany Ferenc ajándékaként került a közgyűjteménybe. S bár Czigány most felbukkant és a szokásosnál nagyobb méretű csendélete, kerek hat évtizeddel később született Cézanne híres művénél, a művészi alapállás hasonlósága mégis szembetűnő. A szokásos rálátásos komponálási módon kívül a legfontosabb egyezések a csendéletek tárgyainak plasztikus, masszív, szinte szobrászi formálása, az energiákat a képsík közepére koncentráló művészi akarat, valamint végső célként a képegész egyensúlyára való törekvés. Czigány e remekbeszabott csendéletét feltehetően élete utolsó hónapjaiban festette, ékesen bizonyítva ezzel, hogy művészi ereje mitsem csökkent az évek múlásával. Ugyanakkor azt is le kell szögezni, hogy még az életmű utolsó darabjainál is teljesen hiábavaló a tragikus véget előrevetítő torzulás vagy hanyatlás jeleinek keresése illetve belemagyarázása. Logikus, tiszta és egyensúlyban tartott kompozíció, nagyvonalú festésmód, valamint ragyogóan erőteljes színvilág jellemzik Czigány utolsó művei között ezt a csendéletét is.