Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czigány Dezső (1883–1938): Dél-francia táj, 1930-as évek

2009.12.31

Czigány Dezső (1883–1938): Dél-francia táj, 1930-as évek első fele

vászon, olaj

55 x 66 cm

jelzés lent jobbra: Czigány

 

 

Czigány Dezső 1930-ban költözött vissza Budapestre, mintegy fél évtizednyi, folyamatos franciaországi tartózkodást követően. A Párizsban és Nizzában töltött évek során főképp tájképeket festett, melyek idővel különleges szépségű sorozatokká bővültek. E tájábrázolások az egykorú kritikusokból szinte kizárólag dicsérő sorokat váltottak ki, de az utókor is javarészt ezek alapján ismeri és ismeri el Czigány kivételes festői kvalitásait. A magyarországi köz- és magángyűjtemények legjavában is fellelhető ezekből néhány, melyek időről időre kül- és belföldi, állandó és ideiglenes kiállításokon öregbítik a huszadik századi modern magyar festészet hírnevét.

            A magányos fa vagy facsoport motívuma Czigány tájképfestészetében az 1930-as évek fordulójától vált gyakorivá. Ezek közül az egyik legszebb példány ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, melyet még az egykori Fővárosi Képtár vásárolt a művésztől. A kutatás számára eleddig ismeretlen, hosszas lappangás után a közelmúltban felbukkant és itt bemutatott tájkép, minden tekintetben méltó párja az említett Magányos fa című, közgyűjteményben lévő alkotásnak. Míg ott a háttérben húzódó házcsoport kompozíciós egyensúlyaként, a képmező szélére helyezett magányos, ágas-bogas öreg famatuzsálem dominál, addig itt fiatal fák középre helyezett csoportja uralja a látványt és a teret. Variációk egyazon témára, de milyen kifinomult változatosság nyilvánul meg ezeken a variációkon. Czigány élete utolsó korszakának e remek tájképei, tulajdonképpen a nagybányai festészeti hagyományokból táplálkoznak. Utolsó mestere, a két évtizeddel korábban elhunyt Ferenczy Károly művészi alapállása érhető tetten ezeken a nagyvonalú és puritán motívumkincsű tájábrázolásokon. Czigány számára Ferenczy nem elsősorban a festésmód, avagy művészettechnikai problémák tekintetében, hanem a művész társadalmi szerepét és felelősségét mindenek fölé helyező, etikai és morális normákat szem előtt tartó művészi és emberi hozzáállását tekintve volt irányadó és példaértékű.

            „Czigány Dezsőnek ezek a tájai, végtelen egyszerű kifejezésmódjukkal, ezüstpárás kékjeikkel, zöldjeikkel, pirosaikkal, új állomást jelentenek e folyton kereső művész pályáján…” – írta 1934-es gyűjteményes kiállítása alkalmával egyik kritikusa, hangsúlyozva Czigány festészetének a delikát színek iránti érzékenységben valamint ezek különlegesen finom összehangolásában megnyilvánuló erősségét.