Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czigány Dezső (1883–1938): Meghitt találkozás, 1902

2009.12.31

Czigány Dezső (1883–1938): Meghitt találkozás, 1902

Olaj, vászon, 100,5 x 66 cm

Jelzés és datálás lent jobbra: Czigány D. 902

 

Irodalom:

* Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, Magánkiadás, 2004.

 

Egy kivételes tehetség önbizalomdús művészi indulása

Ferenczy Károly és Hollósy Simon voltak a mesterei s a magyar piktúra e két nagy művészpedagógusa egyformán ritka és kivételes tehetségnek ítélte a pesti bádogosmester hallgatag, szófukar fiát. Pedig Ferenczy igen nagyigényű volt a tanítványaival szemben, Hollósy pedig, a dicséreteiben époly szertelen, mint gáncsoskodásaiban, többször hangoztatta féltékeny tanítványainak fülehallatára is, hogy Czigány Dezsőben a magyar művészet legnagyobb reménységét neveli a jövendőnek. […] Nagy tanítómestereinek kivételes elismerése persze nagyon megduzzasztotta a fiatal művész amúgyis túltengő önérzetét, úgyhogy mikor az 1900-as évek elején szerepelni kezdett a nyilvános kiállításokon, művészetében már mesternek érezte magát.” – írta Rózsa Miklós, kora egyik legkiválóbb művészetszervezője Czigány művészi indulásáról. S valóban, az ifjú és rendkívül magabiztos festő 1902-ben Én címen kiállított önarcképével mutatkozott be a hazai közönség előtt. A nem csekély önbizalomra valló címválasztást azonban még műve rendkívül magasnak számító árával is tetézte, mellyel azonnal felhívta magára a kritikusok figyelmét: „Czigány Dezső igen fiatal és igen prepotens ember, s talán tetszeni fog azoknak, akik nemcsak a spanyolt szeretik büszkének, hanem a festőt is. “Én” czím alatt kiállította Pór Bertalan nyomán barna tónusban tartott önarczképét, s kerek ezer koronát kér a kis tanulmányfejért.”

 

A Nabik vonzásában

1901 őszén párbajig fajuló nézeteltérés támadt két nagybányai alapító mester, Hollósy Simon és Thorma János között. Ezt követően Hollósy soha többé nem ment Nagybányára, így feltehetően mestere iránti szolidaritásból, Czigány sem utazott oda 1902 nyarán. Az év nagy részét Münchenben töltötte Hollósy mellett, akinek ismételt közbenjárására a magyar államtól ezúttal 1000 korona ösztöndíjban részesült. Valószínűleg a bajor fővárosban festette az itt bemutatott, több mint száz éve lappangó, rendkívül poétikus hangvételű művét, mely eredeti címe ismeretének hiányában a Meghitt találkozás elnevezést kapta. A Czigány-életműben kivételesen költői hangvételű festmény elsősorban Gulácsy Lajos egykorú, hasonló témájú műveivel tart közeli rokonságot, de feltétlenül magán viseli a századfordulós francia szimbolisták legjava, azaz Maurice Denis, Edouard Vuillard, Kerr-Xavier Roussel és Félix Vallotton művészetének hatását is. A fokozott érzékenységgel megfestett műnek azonban lehetséges egy lényegesen földhözragadtabb, jócskán prózai olvasata is. A fiatalon elhunyt kiváló művészettörténész, Gombosi György tolmácsolásában maradtak fenn Czigánynak e képhez is kapcsolható emlékei: “– Először voltam a szolnoki művésztelepen. Ott kószáltam a mezőségen, mikor egy cigánylány akadt elém. Köszönt és cigányul szólított meg. Nem felelhettem neki a saját nyelvén, mert egy kukkot sem tudok cigányul. De szép volt az istenadta, nagyon szép. Fiatal volt, sudártermetű, olyan égő szeme volt, hogy nem engedhettem odébb. Azt mondtam neki, hogy cigány vagyok. Esküvel erősítettem neki, hogy Pesten nem beszélnek cigányul a cigányok és ilyen módon elrugaszkodtam az ősi nyelvtől. De azért csak tartsa velem a fajrokonságot, mert hát nagy kár volna, ha ennek hiányában le kellene mondanom arról, hogy vele tarthassak. Látszott rajta, hogy ő sem restelli a rokonságot és szívesen vette, hogy hazakísérem. […] Még aznap megkötöttük a házasságot. Persze nem templomban és nem anyakönyvvezető előtt, hanem csak úgy cigánymódra. Lakoma után férj és feleség voltunk. Ottragadtam. Az anyám, szegény, három hétig csendőrökkel kerestetett, azt hitték otthon, hogy bűntény áldozata lettem.”