Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czigány Dezső (1883–1938): Önarckép kék munkászubbonyban, 1930 körül

2009.12.31

Czigány Dezső (1883–1938)

Önarckép kék munkászubbonyban, 1930 körül

karton, olaj, 50 x 40 cm, jelezve fent balra: Czigány

 

Czigány öt évi franciaországi távollét után 1930-ban költözött vissza Budapestre. Hazatértét követően korábbi mestere, Ferenczy Károly egykori műteremlakását bérelte ki. Czigány 1924-es alapításától tagja volt a hazai progresszív művészet színe-javát tömörítő Képzőművészek Új Társaságának. Bár már a nizzai periódus idején is rendszeresen szerepelt a KUT tárlatain, komolyabb kollekcióval csak 1930 januárjában jelentkezett. Két csendélet kíséretében kizárólag dél-francia tájképeket állított ki ekkor, portrét viszont egyet sem. Bár Czigány a nizzai időszakban számos portrét készített családtagjairól, sőt hazatérésüket közvetlenül megelőzően már portrémegrendelést is vállalt, biztosan ide köthető önarcképe nem ismert. Az itt tárgyalt Önarckép kék munkászubbonyban tehát, nagy valószínűséggel már hazatérése után, az 1930-as évek legelején született.

Ettől a fél évtizednyi szünettől eltekintve, Czigány életművében az önarckép műfaja kiemelt jelentőségű. Az önmagát örök nyugtalansággal fürkésző festő önportréinak számát és kvalitását tekintve is kimagasló helyet foglal el a magyar művészet történetében. Hazai festészetünkben rajta kívül még többek között Koszta József, Egry József, Derkovits Gyula, Kmetty János, Nagy István, Nagy-Balogh János, Szőnyi István és Holló László alkotott jelentős önarckép-sorozatokat.

            Czigány legkorábbi, századfordulón festett önarcképeinek elsődleges forrásául Rembrandt van Rijn sötét háttérből elővilágló, belső fénytől izzó portréművészete szolgált. A németalföldi barokk mester életműve ekkorra már az akadémikus kánon részévé vált, stílusa széles körben ismert és tanított festői modor lett. Fő jellemzője a mély árnyékok és megvilágított részek ellentéteinek kihangsúlyozása, ugyanakkor ezek feloldása az átmeneti tónusok alkalmazásával. Ily módon a portré éppen annyit nyer a lélekábrázolás terén, mint amennyit reprezentatív jellegéből veszít. Olgyai Viktor festőművész egyik 1902-ben született írásában a következőket vallotta kora és Rembrandt kapcsolatáról: „Rembrandtban minden összpontosul, tartalom, érzés és tudás. Minden mélyebb, gazdagabb és nagyobb lesz általa. Szelleme határokat ért, melyekhez előtte kevesen jutottak s utána senki sem. Az igazság vágya vezérelte s amit ő látott s elmondott belőle, az kinyilatkoztatás nekünk.”  Bár 1907-től kezdődően Czigány önarcképeire is az egyre erőteljesebb színek alkalmazása vált jellemzővé, még 1910-ben adott egyik interjújában is kihangsúlyozta Rembrandt valamint Velazquez festészetének saját művészetére gyakorolt hatását. „Velazquez és Rembrandt tették Párizsban mégis rám a legnagyobb hatást. Különösen Rembrandt, akihez most Berlinben megint közel kerültem. Egy Henrikje portréját láttam, és igazán nem tudom, mi volt benne, valami mozog a száj körül, fehéren csillanó fények az arcon, de mélységesen meghatott, úgy, mintha novellisztikusan akarnám mondani: éreztem a géniusz szárnycsapásait.”

            Czigány 1907 utáni önportréin a rembrandti lélekábrázolási hagyomány, a nagybányai plein air naturalizmus természetelvű látásmódja és a tiszta festőiség programjával fellépő posztimpresszionizmus eredményei keverednek. E különböző irányok ellentéteinek kibékítése olyan közbenső megoldások kidolgozására sarkallta, melyek biztosították számára, hogy sem a természeti látványról, sem pedig a mélyebb lelki tartalmak kifejezéséről ne kelljen lemondania. Czigány önportréin élete végéig – még 1909-es fauves jellegű képein is – nyomon követhető a rembrandti indíttatás.

Önarcképein először 1910 körül jelenik meg különböző szerepekben. Ezeken felváltva jelenik meg bohém művészként, muzsikusként vagy falusi legényként. Mindez 1913-ban a továbbiakban kiemelt jelentőségűvé vált szereppel, a szerzetes-művész álcájával gazdagodott. 1920 körül Czigány az egyre gyakoribb szerzeteses önportrék mellett szívesen ábrázolta magát egyszerű munkásként is, a művész-szerep hagyományos kellékeinek teljes mellőzésével. 1925–1930 közötti franciaországi tartózkodása alatt, addig dominánsan komor színvilága felszabadult és kristályos tisztaságúvá finomodott. Az 1920-as évek második felében kibontakozó új tárgyiasság és art deco elsősorban Czigány tájkép- és csendéletfestészetben éreztette hatását, de portréművészete sem maradt teljesen érintetlen ezektől az Európa-szerte elterjedt stílusirányoktól.

            Czigány 1925 és 1930 közötti, második hosszabb franciaországi tartózkodásának idejéből önarckép nem ismert. Annak a tévhitnek, mely szerint a művész élete utolsó évtizedében már a hanyatlás vagy önismétlés periódusába lépett volna, erőteljes cáfolatául szolgálnak az 1930-as években született önportrék és tájképek. Önarcképei az évek múltával egyre komorabb hangvételűekké váltak, színviláguk mind gyakrabban hajlott a sötét árnyalatok felé. Az önmagát továbbra is szerzetesként, munkásként, muzsikusként és művészként ábrázoló Czigány e művein már kevésbé domináns a korábban hangsúlyozott szerep-jelleg. Az önportrék egyre távolságtartóbb és kíméletlenebb önvizsgálat eredményei, melyek pontos látleletet nyújtanak a művész pillanatnyi lélekállapotairól éppúgy, mint az egyre fenyegetőbb politikai és gazdasági viszonyok közötti általános hangulatáról.

Az Önarckép kék munkászubbonyban még egy viszonylag nyugodtabb periódusban született az 1930-as évek legelején. A mosoly szikrája még felvillanni látszik a művész arcán, mely derű a későbbiekben már nyomokban sem jelenik meg önarcképein. A puritán egyszerűségű munkászubbony kék színe szimbolikus tartalmakat hordoz. E színhez többek között az európai kultúrkörben is a végtelenség, a tisztaság és a transzcendens hatalmakkal való egyesülés jelentése társult. A szenvedélyek jelzésére szolgáló vörössel ellentétes kék színnek kiemelt szerep jutott az 1920-30-as évek hazai festészetében is. Czigány számára is az áhított megnyugvás, az intellektus és elmélkedés kifejezője, éppúgy mint a huszas évek avantgárdjában vagy a Gresham-kör művészeinél a következő évtizedben. A nagyvonalú és energikus ecsetvonásokkal megfestett önarcképen a művész belső nyugtalanságát a figura hátterében fölparázsló rőtvörös színfoltok közvetítik. Nemes egyszerűségű és monumentális nyugalmú, ám belső feszültségektől izzó önportréja közeli rokonságban áll Vincent van Gogh drámai hangvételű kései önarcképeivel. A jellemábrázolás és a lelki mélységek megjelenítése valamint ezek ilyen szoros összefonódása az új tárgyiasság eszköztárával, egyedülálló jelensége az 1930-as évek nemcsak magyar de páneurópai művészetének is.