Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czigány Dezső (1883–1938): Táj kazlakkal, 1920–1925 között

2009.12.31

Czigány Dezső (1883–1938): Táj kazlakkal, 1920–1925 között

vászon, olaj, 49,5 x 69,5 cm

jelzés lent balra: Czigány

 

 

Czigány Dezső az egykor hírhedt, de mára már híressé vált és messzemenően elismert Nyolcak művészcsoportban való szereplését követően, ismét visszazökkent a hazai hivatalos művészeti közélet rendes kerékvágásába. Hosszú kihagyást követően, 1912-ben újra részt vett az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi kiállításán. Bár ekkor bemutatott műveit a kritika pozitívan fogadta, Czigány időről-időre visszatérő alkotói válságai egyikét élte meg ezekben a hónapokban. Baráti körének egyik tagja, Vedres Márk szobrászművész  így írt Lukács György filozófusnak 1912 június közepén: „Közös barátaink jól élnek, csak Czigány küszködik és nagyon elégedetlen.” A következő években Czigány rendszeresen szerepelt a hazai kiállításokon és a magyar festészetet bemutató külföldi művészi seregszemléken. Önarcképek garmadáját alkotta ekkor, ezek középpontjában a szerzetesi szerepű önportréinak rendkívül érdekes sorozatával. Ugyanekkor, tehát az első világégés idején kezdett el ismét intenzíven foglalkozni aktfestészettel. A természetben ábrázolt aktok és aktcsoportok háttereinek megfestése fordította figyelmét újra az általa évek óta hanyagolt tájképfestés felé, mely a téma újszerű és korszerű megközelítésére sarkallta. Czigány az ekkor Európa-szerte teret hódító új tárgyilagosság, vagy német nevén Neue Sachlichkeit szellemében, azzal párhuzamosan és vele korrespondeálva kezdett tájképeket festeni az 1920 és 1925 közötti időszakban. E tájképeire a szinte ürességig tiszta térszemlélet, a letisztultan egyszerű formaképzés, valamint az egymással harmonizáló színösszetételek jellemzőek.

            A most felbukkant, azaz a kutatás számára eddig ismeretlen tájkép is ebbe a műcsoportba tartozik. A néhány szénakazlat „főszerepbe” állító tájábrázoláson a művészt szinte kizárólag a kopár és néptelen szabad tér kifinomult színharmóniákkal való megjelenítésének problémája foglalkoztatta. A kutató tekintetet a végtelenbe vezető, nagyívű távlat művészi megfogalmazása, Czigány részéről egyrészt a korabeli hazai viszonyoktól való menekülés egyik szimbólumaként értelmezhető, másrészt viszont paralel az új tárgyilagosság újszerű tájszemléletével. Czigány az 1924-ben alakult Képzőművészek Új Társasága (KUT) egyik alapító tagja volt. A hazai modernek egyik legfontosabb gyűjtőhelyeként elhíresült KUT első együttes csoportkiállításán, az általa bemutatott művek között, a következő címet viselő festmények szerepeltek: „Hajnal”, „Alkony”, „Reggel”. Sajnos a rendelkezésre álló információk alapján és a korabeli reprodukciók csekély száma okán, csak feltételezni tudom, hogy a most bemutatott kazlas tájkép is hasonló címet kaphatott eredetileg a művésztől. Bár a kép vakkeretén fellelhető a budapesti Nemzeti Szalon úgynevezett Törzskönyvi lapjának jól azonosítható töredéke, ez mégsem jelenti azt, hogy a mű feltétlenül szerepelt kiállításon, csak azt, hogy a Nemzeti Szalonban lajstromba vették, esetleg készültek kiállítani, vagy a kiállítások közötti időszakokban közszemlére bocsátott művek között szerepelt, valamikor az 1920 és 1925 közötti években. Az eddig lappangó mű jelentőségét növeli, hogy Czigánynak ebből a korszakából viszonylag kevés, talán ha fél tucatnyi tájképe ismert csak, melynek java is hazai közgyűjteményeinket gazdagítja. A mű minden kétséget kizáróan Czigány Dezső sajátkezű alkotása, mely a művész eredeti kézjegyét viseli, valamint születésének ideje az 1920 és 1925 közötti évekre tehető.