Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czigány Dezső élete

2009.12.20

[RÉSZLET]

 

Czigány Dezső (1883–1938) élete és művészete a források tükrében

 

 

Czigány Dezső – eredetileg Wimmer Dezső néven – 1883 június elsején született Budapesten. Édesapja Wimmer Ignác bádogos mester, édesanyja Wimmer Ignácné, leánykori nevén Pfeiffer Johanna.[1] Dezső egyetlen testvére, László nevű öccse – aki később szintén Czigányra változtatta nevét – 1887-ben született.

 

Wimmer Dezső 1898-ban jelentkezett és nyert felvételt az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítőfestő szakára. Az iskola évkönyve szerint a rendes hallgatók között, az első előkészítő osztályban kezdte meg tanulmányait Feichtinger József vezetésével. E szakon szoba-, cím-, díszlet- és homlokzatfestőket valamint tervrajzolókat képeztek. A díszítőfestészet szaktanfolyam tanítási módszere a következő volt:

 

“Festés ékítményeket ábrázoló gipsz-minták, természet utáni öntvények és a természet után (növények, gyümölcsök, fejek, kezek, lábak, karok stb.) Virágoknak, gyümölcsöknek, állatoknak, emberi fejeknek és alakoknak természet utáni (színes) festése. Draperia-tanulmányok. Tervezések természet utáni tanulmányok alapján. Adott tervek színes díszítése. Nagyobb díszítő feladatoknak tervezése stb. Kivitel módja: Tempera, gouache, akvarell.” [2]

 

Ugyancsak 1898-ban kezdte meg tanulmányait az Iparművészeti Iskolában Helbing Ferenc, Márffy Ödön, Nagy Balogh János és Scheiber Hugó az alakrajz, Tichy Gyula a rézmetszés, Ziffer Sándor pedig Wimmerrel együtt a díszítőfestészet szakon.

 

Gyermekéveire vonatkozóan kevés információ áll a kutató rendelkezésére. Erről az időszakról hitelesnek tekinthető, de fenntartásokkal kezelt forrás Czigány László visszaemlékezése az 1960-as évekből:

 

“Apánk bádogos volt, s a műhely mellett laktunk az udvarban, később Dezsőnek is itt volt külön szobája. Kis kölyök korában fákat faragott, az elemiben is a pad alatt faricskált. A tanítóját faragta. A szakiskolában taníttatták, akkori igazgatója Raiper kicsapta valami stikli miatt. Akkor, 14 évesen már festegetett. Felment a Képzőművészeti Főiskolába Keleti Gusztávhoz. Jelentkezett, de nem vették fel, mert [Keleti] megkérdezte hány iskolát járt. – Négyet! – Így nem vehetünk fel, tedd le az érettségit, műveletlen művész nem lehet.” [3]

 

Mindössze pár hónapot töltött az Iparművészeti Iskolában, mivel a tanév következő, nyári félévében – Czigány László emlékeivel ellentétben – már az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképző – a későbbi Képzőművészeti Főiskola, ma Képzőművészeti Egyetem – vendéghallgatójaként szerepel az intézmény évkönyveiben.[4]

 

A Czigány László által említett „négy iskola” a hat elemi után következő négy polgárit jelentette ekkor. Rendes növendéknek csak érettségivel, annak hiányában csupán rendkívüli növendéknek vették fel a főiskolára jelentkezőket. A rendkívüli tanulóknak vizsgázni nem kellett, ennek következtében azonban tanári diplomát sem kaptak. A Mintarajziskola anyakönyve szerint Wimmer Dezsőt 1899 február tizenhetedikén vették fel a művészeti osztályba, mint rendkívüli növendéket.[5]

 

Bölöni György a kiváló műkritikus és újságíró, Czigány későbbi barátja 1910-ben így emlékezett vissza a művész pályakezdésére:

 

Kicsapott kisdiák bolyongásai után az apja bádogosműhelyében bátorítgatta édesanyja, míg bekerült az iparművészeti, aztán a mintarajziskolába, ahol hamar útilaput kötött talpára egyik tanára, mondván, hogy nincs tehetsége.” [6]

 

A főiskoláról való eltanácsolás körülményeiről sincsenek közelebbi adatok, a tehetség hiánya azonban semmiképpen sem lehetett oka annak, hogy a Mintarajziskolában is csak néhány hónapot töltött a pályakezdő ifjú. 1899 őszén Münchenbe utazott, Zilzer Antal festőművész háromszáz koronás támogatásával, valamint müncheni ismerősöknek szóló ajánlólevelekkel felvértezve. Felvételt nyert a müncheni akadémiára, ahol Nikolaos Gysis osztályában folytatta művészeti tanulmányait.[7]

 

Itt sem töltött azonban huzamosabb időt, mivel 1900-ban már Hollósy Simon müncheni magániskolájában dolgozott. A festőiskola tagjaként ez év nyarán Nagybányán tartózkodott, majd télen ismét Hollósy mellett volt a bajor fővárosban. Hollósy több levelében is említette a rendkívül tehetséges, ám rossz magaviseletű, kezelhetetlen tanítványát:

 

“Egy Czigány Dezső nevű gyereknek 50 Ft-ot ajánlottak Budapestről, egy előkelő művész /?/, ha tőlem az akadémiára megy – havonként. A levelet magam is olvastam. Ugyanaz akit Bányáról extravagáns dolgaiért voltam kénytelen elküldeni. Most megbecsüli magát – dolgozik és ember lesz belőle.” [8]

 

“Ösztöndíjakért folyamodók. [...] (újak Czigány és Pór) kiváló tehetségek érdekében előre is kérem a figyelmét. Ezek ösztöndíj nélkül nehezen maradhatnak az év végéig, tandíjat úgyis csak részben fizetnek, legtöbben semmit ezek közül.” [9]

 

“Egy Czigány Dezső nevű fiatalember szintén fog folyamodni, ez is hatalmas tehetség – most másodszor voltam kénytelen kitenni az iskolából őtet excentrikus és önhitt viselkedéséért. Wimmer Dezsőnek hívták. Nagybányán is túl bohémkedett – itt újból. Különben sokat meg kell engedni neki – tizenhét éves! (17)” [10]

 

Bár Réti István a nagybányai művésztelep történetét feldolgozó művének névjegyzékében az 1900-as évnél nem említi, Czigány az idézett levélrészletek szerint, ez év nyarán bizonyosan Nagybányán tartózkodott.[11]

 

Hollósy levelei tanuskodnak arról, hogy Wimmer Dezső 1899 végén vagy 1900 elején magyarosította nevét Czigányra. A kortárs visszaemlékezésekből következtethetünk a festő döntésének okaira. Gombosi György 1938-ban így tolmácsolta a Czigánytól egykor hallottakat:

 

– Először voltam a szolnoki művésztelepen. Ott kószáltam a mezőségen, mikor egy cigánylány akadt elém. Köszönt és cigányul szólított meg. Nem felelhettem neki a saját nyelvén, mert egy kukkot sem tudok cigányul. De szép volt az istenadta, nagyon szép. Fiatal volt, sudártermetű, olyan égő szeme volt, hogy nem engedhettem odébb. Azt mondtam neki, hogy cigány vagyok. Esküvel erősítettem neki, hogy Pesten nem beszélnek cigányul a cigányok és ilyen módon elrugaszkodtam az ősi nyelvtől. De azért csak tartsa velem a fajrokonságot, mert hát nagy kár volna, ha ennek hiányában le kellene mondanom arról, hogy vele tarthassak. Látszott rajta, hogy ő sem restelli a rokonságot és szívesen vette, hogy hazakísérem. Mentünk vagy négy óra hosszat a határban, amíg elérkeztünk a szülei putréjába. Nagyon barátságtalanul fogadtak. Azt még elfogadták volna, hogy nem tudok cigányul, de hogy olyan városiasan és a szavakat paraszti kurtasággal és nem előkelő elnyujtással ejtem ki, azt nagyon gyanúsnak találták. Már-már kiebrudaltak, de ekkor dühös lettem és megmondtam nekik, hogy adjanak ide egy kisbőgőt, aztán pofázzanak. Kezembe is nyomtak egyet, aztán játszottam nekik. Ez volt az igazolásom. Még aznap megkötöttük a házasságot. Persze nem templomban és nem anyakönyvvezető előtt, hanem csak úgy cigánymódra. Lakoma után férj és feleség voltunk. Ottragadtam. Az anyám, szegény, három hétig csendőrökkel kerestetett, azt hitték otthon, hogy bűntény áldozata lettem.” [12]

 

Kalmár Hugó akit Czigányhoz a századfordulótól szoros barátság fűzött, az 1960-as években vele készült interjú során így idézte fel a történteket:

 

“Szolnokon 17 éves korában cigánylányt akart elvenni, de a vajda nem engedte és el is küldte. A szüleivel összeveszett, kiment a Szépművészeti Múzeum elé, ahol egy padon töltötte az éjszakát.” [13]

 

A századforduló Magyarországán élő zsidók tipikus asszimilációs stratégiáját követte Wimmer Dezső is, amikor nevét Czigányra magyarosította. A német nyelvben a Wimmer főnév hímnemű alakjának elsődleges jelentése: vincellér – a szőlők kezelésével és megőrzésével, illetve a szőlőkben előforduló munkálatok felügyeletével megbízott személy, a Pallas Lexikon szerint “állandó cseléd”, vagyis nem idénymunkára szerződött, hanem komoly felkészültségű szakember. A főnév nőnemű változatának jelentése: szüret. Átvitt értelemben pedig jelenthet fajankót, sziklát, ragyát, szemölcsöt és pörsenést, valamint a fa hibáit, csomort és göcst. Ettől a névtől és jelentéseitől szabadult meg a művész 1900 körül. A névváltoztatási aktus lényeges szempontja, hogy egy másik kisebbséget, a magyar társadalmi hierarchia legalacsonyabb fokán álló cigányságot választotta ekkor. Czigány egyéni szabadságvágya is megnyilvánult névválasztásában, mivel a cigányok vándorló életmódja a szabadság egyfajta szinonímáját jelentette a számára.

 

Hollósy leveleiből tudjuk, hogy iskolájából többször is elküldte a “túl bohémkedő” festőpalántát, majd  rendre visszafogadta. 1900 december negyedikén kelt levelében már Czigány néven említi tanítványát, és szintén ez év nyarán került sor a kettejük közötti első komolyabb incidensre, amelynek következtében Czigány a szolnoki művésztelepen próbált szerencsét. A források alapján a szolnoki kirándulást követőn, 1900 nyarán vagy őszén magyarosította a nevét Czigányra. A későbbiekben a művész öccse, Wimmer László is követte bátyját a névváltoztatásban.

 

1901-ben Hollósy közbenjárására hatszáz korona állami ösztöndíj tette lehetővé a fiatal művész tanulmányainak folytatását.[14] 1901 nyarát ismét Nagybányán töltötte a Hollósy-iskola tagjaként.[15] Mesteréhez fűződő kapcsolatáról Rózsa Miklós emlékei alapján alkothatunk fogalmat:

 

Ferenczy Károly és Hollósy Simon voltak a mesterei s a magyar piktúra e két nagy művészpedagógusa egyformán ritka és kivételes tehetségnek ítélte a pesti bádogosmester hallgatag, szófukar fiát. Pedig Ferenczy igen nagyigényű volt a tanítványaival szemben, Hollósy pedig, a dícséreteiben époly szertelen, mint gáncsoskodásaiban, többször hangoztatta féltékeny tanítványainak fülehallatára is, hogy Czigány Dezsőben a magyar művészet legnagyobb reménységét neveli a jövendőnek. Úgy bánt vele, mint a fiával, s a tanítási szünetek órái alatt még csellózni is megtanította. Dezső holtáig szerelmese is maradt a gordonkának  (később ezzel a »férfihangú« instrumentummal hódította meg Ady Endrét is !). Hollósy iránt érzett hálás kegyeletét pedig ugyancsak holtáig azzal dokumentálta, még a külsőségekben is, hogy a mesteréhez hasonló hollófekete haját épúgy a homlokába fésülve viselte, mint Hollósy s többnyire a gallértalan ing fölé húzott szvetterben járt. Volt is valami külső hasonlóság az örmény mester s a cigányképű Czigány között s az akkor még ifjú titán szeretett is kacérkodni ezzel a hasonlatossággal. Nagy tanítómestereinek kivételes elismerése persze nagyon megduzzasztotta a fiatal művész amúgyis túltengő önérzetét, úgyhogy mikor az 1900-as évek elején szerepelni kezdett a nyilvános kiállításokon, művészetében már mesternek érezte magát.” [16]

 

Czigány 1902-ben Én címet viselő önarcképtanulmányával mutatkozott be a hazai közönség előtt, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi nemzetközi kiállításán. Művének értékét a korabeli árakhoz viszonyítva is rendkívül magasnak számító összegben, ezer koronában határozta meg, mellyel azonnal felhívta magára a kritikusok figyelmét:

 

“Czigány Dezső igen fiatal és igen prepotens ember, s talán tetszeni fog azoknak, akik nemcsak a spanyolt szeretik büszkének, hanem a festőt is. “Én” czím alatt kiállította Pór Bertalan nyomán barna tónusban tartott önarczképét, s kerek ezer koronát kér a kis tanulmányfejért.”[17]

 

Szintén 1902-ben további portrékat mutatott be a Nemzeti Szalon tavaszi és téli kiállításain. Ekkor jelentkezett először önmagát szerzetesként ábrázoló önarcképpel. Bemutatkozásának évében kizárólag arcképeket állított ki. A Szendrei–Szentiványi-féle művészeti lexikon adatgyűjtő kérdőívének kérdéseire adott válaszai között Czigány megemlítette, hogy Münchenben is kiállított arcképeket és tanulmányokat, erre vonatkozóan azonban pontosabb adatok nem fellelhetőek.[18] 1902-ben az év nagy részét Münchenben töltötte Hollósy mellett, akinek ismételt közbenjárására az államtól ezúttal ezer korona ösztöndíjban részesült.[19] 1901 őszén párbajig fajuló nézeteltérés támadt Hollósy Simon és Thorma János között. Ezt követően Hollósy többé nem ment Nagybányára.[20] Talán szolidaritásból, Czigány sem utazott oda 1902 nyarán. Ennek ellentmondani látszik Hollósy márciusi levele, mely szerint:

 

“Négyen sorakoztak azt a művészi jelentőséget megtartani Nagybányának, amit én egyedül viszek magammal Fonyódra. Czigány Dezső oda fog menni, Dittrich Zoltán úrfi is.” [21]

 

Réti István jegyzéke és ennek Murádin Jenő általi kiegészítései viszont Dittrichhel ellentétben Czigányt nem említik ennél az évnél.[22] A telet valószínűleg Münchenben töltötte, 1903 nyarán viszont ismét a nagybányai szabadiskolában dolgozott Czóbel Bélával együtt.[23] Közeli kapcsolatuk nyilvánvaló bizonyítéka az a két festmény, melyek hasonló beállításban, ugyanazt a nagybányai modellt ábrázolják.[24] (...kép) Barátságuk további dokumentuma Czóbel egy 1905 körül született férfiportréja, melyet Czigánynak szóló ajánlással látott el.[25] Szeptemberben Hollósy mellett volt Vajdahunyadon, de mestere egyik levélrészlete szerint kapcsolatuk végérvényesen megromlott:

 

“Cigány itt van ugyan – olyan, hogy bár ne volna.” [26]

 

1903 őszén és telén további portrékat és önarcképeket mutatott be a Nemzeti Szalon tárlatain. 1904 tavaszán a Műcsarnokban kiállította A veréb című művét (...kép), melyet állítólag az uralkodó, Ferenc József is elismerő szavakkal illetett:

 

“A Műcsarnokban egy csavargóról készített portréja előtt megállt Ferenc József is. – Erőteljes, nagyreményű tehetség ennek a képnek a festője ! – mondotta a király, s ezzel megindíthatta és megalapozhatta volna Czigány Dezső karrierjét – ha éppen nem olyan különös művészről lett volna szó, mint szegény barátom volt.”  [27]

 

“A Veréb volt az a kép amelyet Ferenc József megnézett. Hívta a művészt, hogy megismerje, de Dezső nem ment.” [28]

 

“Első sikere a Veréb című kép volt. Az utcán meglátott egy 13-15 éves mezítlábas, rongyos, hályogos szemű fiút, ezt modellnek vette, majd csaknem életnagyságban festette és a képet kiállította a Műcsarnokban. A festményt az oldalsó teremben helyezték el. Mikor a király Pesten volt és meglátogatta a Műcsarnokot, a festményt megpillantva megállt: – Ez egy nagyon tehetséges képe – mondta, és hosszan állt előtte. Czigányt nem értesítették, hogy jön a király, így ekkor nem volt ott. A kép kitűnő volt, nagyon jól emlékszem rá. A király megállapításából nem lett semmi. A Magyar Figaró akkor írt egy fél hasábos cikket arról, hogy ahol az uralkodó megáll és megállapít valamit annak kedvező hatása szokott lenni, de ezt az esetet elhallgatták. Akkoriban nagy megütközést keltett az ilyen kép, tükröződött belőle a festő szociális érzékenysége, ezért elhallgatták, másrészt zsidó származású volt. A ’kis veréb’ azután már annyira ragaszkodott Czigányhoz, hogy ott maradt környezetében mint titkára, de azután lopások miatt elkerült tőle.” [29]

 

A történet népmesei ízű változatát Bende János közölte 1944-ben:

 

“Egyszer I. Ferenc József király meglátogatta a Nemzeti Szalont és annyira megtetszett neki Czigánynak egy képe, melyen mint cigányt ábrázolta önmagát, hogy látni óhajtotta a művészt. A zárkózott természetü és nyilvános szereplést nem nagyon kedvelő Czigány eleinte huzódozott, de barátai unszolására végre a király elé lépett és minden udvari etikett teljes mellőzésével, kezetnyujtott neki: Jónapot Felség! Az uralkodói tekintélyre és a szertartásokra rendkívül sokat adó Ferenc József meghökkent és arca az első pillanatban elkomorodott, de végül is humorosan fogta fel a dolgot, elfogadta a művész naiv közvetlenséggel felé nyujtott kezét és mosolyogva jegyezte meg: – Ez maga? No, remek cigányt csinált magából!” [30]

 

1904 márciusában a Tokaji Bortermelők Társaságának plakát-pályázatára beadott műve dícséretben részesült. A pályázatra beérkezett huszonnyolc mű közül egyik sem kapta meg a társaság pályadíját, de Czigány munkáját Madarász Viktor, Borszéki Frigyes és Mosonyi-Pfeiffer Herman műveivel együtt kiemelésre és dícséretre méltónak találták.[31]

 

1904 őszén Párizsba utazott, ahol a Julian Akadémián többek között Jean Paul Laurens korrigálta a világ minden tájáról ide sereglő, tanulni vágyó fiatal művészeket. Czigány a Nemzeti Szalon második vízfestmény, rajz és metszet kiállítására Párizsból küldött két pasztell-portrét, melyek a címekből ítélve (Perdita; Demimonde) félvilági nőket, prostituáltakat ábrázoltak.Valamivel később Jacques Émile Blanche “mellett egy internacionális festőtársaság exkluzív légkörébe kerül.” [32]

 

“Sűrűn megesik, hogy fiatal, tanulni vágyó piktorok, akik már túl vannak az első szárnypróbákon, fölkérnek egy-egy kiváló festőt: korrigáljon nekik. Tizen-tizenöten kibérelnek egy termet és odamegy az alkalmi professzor. Ilyenformán volt Czigány Dezső jeles tanítványa Jacques Emil Blanche-nak, [] [33]

 

Párizsban a Salon des Indépendants 1906-os tárlatán kiállított műveivel sikert ért el, melynek eredményeként a Société des Artistes Indépendants tiszteletbeli tagjává választották.[34] 1906-ban Párizsban bemutatott, lappangó műveiről Bölöni György közlése alapján alkothatunk fogalmat:

 

“És Czigány Dezső sem az, aki volt, bármilyen kedvesen, vidáman és bohémeskedve viseli az életet, nem az, aki volt valamikor Párizsban a Salon des Indépendants-ban, mikor hat kokott festett arcú, árnyékos szemüregű portréja között hetykén, Rembrandt-ízű arcképen nézett neki meresztő szemekkel a világnak, ismeretlenül.” [35]

 

Czigány valószínűleg 1905-ben kezdett hozzá Rákosi Jenő A legnagyobb bolond című regényének illusztrálásához. Az 1906-ban kiadott mű Czigány tizenhat szénrajzával jelent meg, melyek közül három a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében található, a többi viszont lappang.[36] Irodalom- és művészettörténetünk rejtélyei közé tartozik, miként kerülhetett sor arra, hogy a szélsőséges nacionalista nézeteiről elhíresült Rákosi Jenő, – aki az 1900-as években Tisza Istvánnal karöltve küzdött az általános választójog bevezetése ellen, valamint komoly szerepet játszott az Ady Endrét és a modern hazai költészetet támadó hadjáratban – a művészként szinte még ismeretlen, zsidó származású Czigánnyal illusztráltatta egyik regényét.

 

(Rákosi-kötet szénrajzok és könyvborító  ...képek)

 

 

Czigány 1905 december tizenkettedikén Párizsból tudósította helyzetéről Lázár Bélát:

 

“Igen tisztelt Uram! Cobel, még multkor elmondta Lázár úr eszméjét. Miután nekem, ma itten, egy befejezett dolgom sincs, Lázár úr második sürgető írására tekintettel megbíztam Cserna Rezső festőművész urat és jó barátomat, hogy egy otthon lévő – még kiállításon nem volt képemet ez ügyben fotografáltassa le és egy fotográfiát adjon át Önnek. Kérem, ne vegye szerénytelenségnek – üdvözlöm az eszméért! Látásom szerint a külföldön, de különösen itt Parisba, kultusz, hogy a legifjabb művészgenerációt – komolyan veszik. Furcsa! Ennek amit itt leírtam – csak most, hogy kimondtam, hogy leírva látom, érezem a megdöbbentő és keserves igazságát! Hisz eddig otthon a “Legfiatalabbak”nak csak az a szerepük volt, hogy egy-két lágymonyú kritikus a rovásukra elkövetett nyomorúságos viccekkel tegye – ugynevezett “színessé” a kritikáját! Az Ön – ha nem is demonstrativ tendenciájú – de demonstrativ jelenségű akciójának mindnyájan örülünk, és üdvözöljük érte Lázár urat. (Önvallomásom ez) Mai – emberi önvallomásom: ha ilyesmiről ezelőtt két esztendővel esett volna szó, büszkén és diadalmasan kiáltottam volna: húszéves vagyok! – Mai, művészi hitvallásomnak is szimbóluma ez. Kitűnő tisztelettel maradok híve Czigány Dezső 9. Boulevard Vaugirard” [37]

 

Lázár Béla említett “eszméje” az 1905 októberében indult Modern Művészet című folyóirat volt, amelyben közölni kívánta Czigány egyik festményének reprodukcióját. Lázár művészeti lapjának csupán öt száma jelent meg 1906 februárjáig, majd Lóránt Dezső Jövendő című hetilapjával fuzionálva, 1906 áprilisától még további négy szám látott napvilágot Jövendő Modern Művészeti Irodalmi és Politikai Havi Folyóirat címen. Czigány-mű bemutatására azonban egyik lapszámban sem került sor.

 

Czigány 1906 februárjában még biztosan Párizsban tartózkodott, mivel Ady Endre Új versek című kötetét – mely február elején jelent meg –, Bölöni György a francia fővárosban mutatta meg barátainak:

 

“Az Ady-kötet festő barátaim kezén forgott meg – Czóbel Béla, Czigány Dezső, Berény Róbert, Gulácsy Lajos lettek így odakint Ady első hívei.” [38]

 

Gulácsy Lajos és Czigány megismerkedése és barátságuk kezdete 1906 körülre tehető. Több kortárs visszaemlékezés is foglalkozik Gulácsy 1906-os párizsi útjával és ennek Czigánnyal kapcsolatos epizódjaival:

 

“Amikor Gulácsy 1906-ban Párizsba érkezett nem tudott franciául. Az állomáson barátja Czigány Dezső várta. Czigány meghívta, hogy amíg nem talál magának szállást, lakjon nála. Czigány két modellel lakott együtt, hogy a lakbért könnyebben fizethesse. Gulácsy első éjjel a modellekkel egy ágyban aludt. Gulácsy a következő éjjel már Cserna Rezsőnél aludt.” [39]

 

[Gulácsy] Párisba érkezve Cigány Dezsőt keresi fel, hogy segítsen neki lakást találni és az első éjjelt nála tölti. Cigány Dezső nem lakott egyedül, hanem, hogy kevesebb házbért fizessen, két model volt lakótársa. Ezek együtt aludtak és kedvesen felajánlották, hogy feküdjön melléjük harmadiknak. […] Reggel Cigány Dezsőnek el kellett hazulról távoznia dolgára. Mire délre haza jön, ezeket még mindig ott találja felöltözetlenül, kedves trécselés közt szórakozva. Délután elmentek lakást nézni. Egy téren haladtak keresztül: csapongó vidámság hullámzott itt, szerpentin repült, konfetti szóródott, nyilván népünnepély. Dezsőt is megdobálják, mire ő is felmarkol a földről egy marék konfettit és belevágja a nyőstyénke nyakába. Máris rendőr igazoltatja, máris viszi őrszobára: konfettit földről fölszedni tilos! Lajoska dermedten nézi mentorát; mit csináljon ő most a sok idegen ember közt?! Utána fut a rendőrnek és sírva könyörög magyarul, hogy engedjék szabadon barátját, mert mi lesz akkor ő belőle?” [40]

 

“Érdekes volt megismerkedésem Czigány Dezsővel, a később oly tragikus véget ért magyar festővel [Párizsban]. [...] volt itt mindenféle jármű, de még a keréken járó alkalmatosságok eme forgatagában is feltünt az a kis húzós kocsi amiben két alacsony, bohém külsejű figura volt ’befogva’. Hát ezek mifélék lehetnek? – pislogtam oda közellátó szemeimmel. Bizonyára festők, mivel a kocsin paletta, festőállvány, kazetta és egyéb piktorkészség díszelgett nagy össze-visszaságban. Feltevésem valónak bizonyult mivel az egyik micisapkás, fogai között kis angolpipát szorongató alak jókedvűen rámszólt: ’Szervusz apám!’ – Cserna Rudi volt, a fiatal magyar festő, akit még Budapestről ismertem. Kérdésemre, hogy hova mennek, nevetve felelte: ’Költözünk apám’ – ’Na és miért huzzátok magatok a kocsit?’ – kérdeztem ártatlanul. – ’Sietni kellett mielőtt hazajött volna a ’patronne’ ’ – felelte az ősbohém Rudi – ’És hova költözöl?’ – ’Czigány Dezső barátomhoz, mutatott vígan a másik micisapkásra. Így ismerkedtem meg a zárkózott és rideg külsejű, de jószívű Czigány Dezsővel, aki szívesen segített bajba jutott kollégáin, bár maga sem volt rózsás körülmények között és nemsokára ő is hasonló ’gyorsköltözésre’ kényszerült. Ez már nehezebben ment, mert az ő ’patronne’-ja óvatosabb volt és sohasem hagyta egyedül a lakásban Czigányt. ’Nem baj, apám! Majd túljárunk az eszén’ – vígasztalta a panaszkodó Czigány Dezsőt a mindig jókedvű, ötletes Cserna Rudi. Egy estefelé, mikor alig járt valaki a különben is elhagyatott Quartier Latin-beli utcán, Cserna felment Czigányhoz, ez pedig – miután kevés holmiját összecsomagolta – lejött hozzám az utcára. Mikor megadtuk a jelet, hogy tiszta a levegő, Rudi elkezdte az ablakból kötélen leereszteni Czigány holmiját. Nem sokból állt az egész, a festő-felszerelésen kívül minden belefért egy bőröndbe. Volt azonban egy féltve őrzött kincse: a gordonkája. Czigány csak akkor lélekzett fel megkönnyebbülve, mikor ez is szerencsésen leérkezett az utcára. A viszonosság kedvéért most Czigány költözött Csernához, de nemsokára ismét önálló ’lakosztályt’ vett ki, ahol megint ő fogadhatott szállóvendéget. Ezúttal Gulácsy Lajos szállt meg nála aki akkor volt először Párisban. Egy ideig együtt laktak, de azután ’Lajoska’ önállósítani akarta magát és elindultunk hármasban lakást keresni a számára. De hamarosan nagy tumultusba kerültünk. Valami népünnepély volt, talán éppen ’quatorze julliet’. Az utcákon jókedvűen hullámzott a párisi nép, szerpentint dobáltak, konfettit szórtak és minket is alaposan meghajigáltak. Czigány Dezső nem volt rest, felkapott a földről egy nagy marék konfettit és ugyancsak tömködte a minket körülvevő midinettek nyakába. A lányok sikoltoztak és máris ott volt az ’agent’, a rendőr, hogy igazoltassa, mivel konfettit a földről nem volt szabad felvenni. A szangvinikus, könnyen haragra lobbanó Czigány megtagadta az igazolást, talán nem is volt nála megfelelő ’papier’, mire a rendőr be akarta kísérni. De a gyámoltalan Gulácsy odafutott és tört franciassággal könyörögni kezdett a rendőrnek, hogy engedje szabadon a barátját, mert mi lesz vele Párisban Czigány Dezső nélkül. A tömeg pillanatok alatt körülvette őket, úgy hogy mozdulni sem tudtak és a lányok hahotázva mutogattak a maskarának öltözött, furcsaképű Gulácsyra: ’fou, fou’! A rendőr is elmosolyodott és karját felemelve intett a tömegnek: ’Laissez passer les Messieurs’.” [41]

 

Bende János 1944-ben, Czigány hagyatéki kiállítása alkalmával már közölte a történetet, azzal a különbséggel, hogy akkor még kívülállóként, nem pedig a jelenet résztvevőjeként szerepeltette saját magát. Feltehetően Bende is csak hallomásból szerezte információit s ezeket kerekítette történetté, éppúgy mint Lehel Ferenc.[42]

 

Orbán Dezső 1980 körül Dévényi Ivánhoz írott levelében is megemlít két Czigánnyal kapcsolatos párizsi anekdotát:

 

“Még 2 epizód amit tudok róla, az egyik, hogy még nőtlen korában Párisban költözködött, ő maga húzta a holmiját egy kézi kocsin, teleaggatta az állványát piszkos gatyákkal, úgyhogy a rendőrség beleavatkozott. A második, hogy Gulácsy Lajos kiment Párisba és nála lakott. Július 14-én az egész város ünnepelt, az utcák bokáig tele voltak konfettivel de a rendőrség nagyon szemmel tartotta, hogy senki a földről fel ne vegyen agyontaposott piszkos konfettit. Czigány persze megtette, azonnal lefogták és Gulácsy (aki egy szót sem tudott franciául) magyarul könyörgött a rendőrnek, hogy őt is vigyék be mert azt se tudta megmondani, hogy hol lakik, nem hogy haza tudott volna menni.” [43]

 

Valamennyi variáció kihangsúlyozza a művész robbanékony habitusát, olyan embernek állítva be, mint aki semmiféle törvényt és szokást nem tart magára nézve kötelező érvényűnek. Öntörvényű, lázadó mivolta vissza-visszatérő momentum a róla szóló visszaemlékezésekben.



[1] OMKM Anyakönyv 1906-1907 A.

[2] OMKM Értesítő 1898-1899, 2, 9.

[3] Czigány L. 1960-as évek.

[4] OMKKF 1932-1933, 148.

[5] OMKM Anyakönyv 1898-1899.

[6] Bölöni 1910 A.

[7] Czigány L. 1960-as évek; Szendrey-Szentiványi 1915 B.

[8] Hollósy 1900.

[9] Hollósy 1901 A.

[10] Hollósy 1901 B.

[11] Réti 1954, 325.

[12] Gombosi 1938, 6.

[13] Kalmár 1960-as évek.

[14] Szendrei-Szentiványi 1915 B.

[15] Réti 1912, 77; Réti 1954, 325.

[16] Rózsa 1938, 2-3.

[17] Nyitray 1902, 243.

[18] Szendrei-Szentiványi 1915 B.

[19] Szendrei-Szentiványi 1915 B.

[20] Rózsaffy 1922, 170.

[21] Hollósy 1902.

[22] Réti 1954, 325-326; Réti 1994, 166.

[23] Réti 1954, 326.

[24] Rum 2002 C.

[25] 1994 Műgyűjtők B, kat. sz. 113.

[26] Hollósy 1903.

[27] Baróti 1938, 2.

[28] Czigány L. 1960-as évek.

[29] Kalmár 1960-as évek.

[30] Bende 1944, 5.

[31] N. n. 1904, 280.

[32] Bálint 1922, 5-6.

[33] Tábori 1910, 78.

[34] Bálint 1922, 6.

[35] Bölöni 1910 A; Erdei 1906.

[36] Rákosi 1906.

[37] Czigány 1905.

[38] Bölöni 1959, 142.

[39] Gulácsy é. n., 74.

[40] Lehel 1922, 17.

[41] Bende 1951 A, 330-332.

[42] Bende 1944, 5.

[43] Orbán 1980 körül.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.