Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Czóbel Béla (1883–1976): Csendélet napraforgókkal, 1962

2009.12.21

Czóbel Béla (1883–1976): Csendélet napraforgókkal, 1962

Vászon olaj, 50,5 x 61,5 cm

Jelezve lent jobbra: Czóbel

 

Kállai Ernő 1934-ben Czóbel Béláról írott könyvében a művész látásmódjának jellemzőiként színeinek érzéki bőségét, mélyről felparázsló energiáját, nedvdús festőiségét emeli ki. Mindezen jelzők hasonlóképpen alkalmasak Czóbel évtizedekkel későbbi festészetének körülírására is, jelezve a hosszú életpálya következetes folytonosságát. A hazai avantgarde meghatározó egyénisége nehezen talál közös hangot a háború utáni évek torz művészeti életével. Ideológiáktól és minden irodalmi utalástól mentes, a látás puszta gyönyörűségében feloldódó festészetének elemi természetelvűsége nem könnyen illeszthető be a hivatalos művészetpolitika irányvonalába. Önelvű fejlődése, függetlensége, európai látóköre a felnövekvő új generációk számára is példaadó. Körében csaknem egyedülálló módon Czóbel megtartja korábbi nyugat-európai kapcsolatait. Külföldön a fauve-festészet klasszikusaként üdvözlik, 1948-tól éves rendszerességgel állít ki Párizsban, újabb képeit bemutatja Londonban, Genfben, Chicagóban. Hazai rehabilitációja – szűkkörű 1954-es szentendrei tárlatát követően – 1958-ban történik meg, amikor kisebb kollekcióját kiküldik a Velencei Biennáléra, majd megnyílik gyűjteményes tárlata a Nemzeti Szalonban.

A szaporodó elismerések azonban nem billentik ki megszokott szentendrei életviteléből. A nyolcadik évtizedében levő mester fiatalokat megszégyenítő energiával dolgozik: “Egy idő óta újra érzem a festés örömét, a munkának azt a lázát, amelyet csak fiatal koromban éreztem” – vallja egy alkalommal Pascal-Emmanuel Gallet-nak; “Olyan dolgokat látok, amiket azelőtt nem vettem észre és most meg szeretném valósítani… Minden kép újrakezdés” – nyilatkozza 1972-ben. Szimultán dolgozik nyolc-tíz képén, olykor hónapokon át alakít egy-egy kompozíciót. Az arckép mellett legkedvesebb témája ebben az időszakban a csendélet, amely a leginkább alkalmas az őt foglalkoztató festői problémák kifejtésére. Egy 1968-as beszélgetésben a következőképpen vall erről: “Engem mindig a természet ihlet meg… Nem azt festem meg amit láttam, hanem ahogyan láttam. A megfestett kép előtt már jelen van egy kép. Ezt a képet nézem én, mert nem emlékezetből festek, hanem  természet után.” A látványalkotó részletek viszonyának kutatása, az alkotórészek kölcsönhatásának felfedezése, eleven ugyanakkor kiegyensúlyozott összhangjának megteremtése foglalkoztatja, miközben arra törekszik, hogy a valóság gondosan mérlegelt szelete semmit se veszítsen friss élményszerűségéből.

A Napraforgós csendélet az ötvenes-hatvanas évek azon asztali csendéleteinek sorába illeszkedik, amelyek néhány hétköznapi tárgyat megidézve villantják fel mindennapi anyagi környezetünk lenyűgöző sokszínűségét és teljességét. Az asztallapra helyezett könyvek, virágcserép, váza és két szál napraforgó látszólag véletlenszerű együttese a képsíkon már feszes szerkezetbe ágyazott örvénylő színkörként jelenik meg. A színek áramlásának kiindulópontja a váza kékje, amelynek fémes csillogású alakzatából a virágok napsárga hullámvonalain át a könyvek háttérből felizzó vörös-sárga színpárosáig íveli tekintetünket Czóbel. Az anyag érzékien lüktető belsejéig hatoló mámoros festőisége semmit sem veszített az évtizedek folyamán lendületéből.

 

 

 

 

 

 

 

Irodalom:

Haits Géza: Czóbel Béla szentendrei műtermében. Művészet, 1964/8. 26-27.

Csapó György: Czóbel Béla. (1972) In.: Cs. Gy.: Művészek, műhelyek. Harmincnégy beszélgetés képzőművészetről. Budapest, é. n. 59-63.

Simon Gy. Ferenc: Történetek a művészettörténetből. Budapest, é. n. 73-84.

Czóbel Béla Kossuth-díjas festőművész kiállítása. Műcsarnok, 1971. április 3–25.

Czóbel. A bevezető szöveget írta: Frank János. Az életrajzot összaállította: Kratochwill Mimi. Budapest, 1983.

Pascal-Emmanuel Gallet. Látogatások Czóbelnél. In.: Czóbel Béla emlékkönyv. Szentendre, 1983.