Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok a források „hasznáról és káráról”.

2009.12.31

Rum Attila: Gondolatok a források „hasznáról és káráról”.

 

A 20. század művészettörténetének kutatásakor elsőrendű forrásként szokás kezelni többek között a vizsgált időszakban született leveleket, önéletírásokat, naplókat, kiállítási katalógusokat, napilapokat és folyóiratokat, valamint a későbbi visszaemlékezéseket. Ritkán esik mérlegelés alá azonban a vizsgált forrás hitelessége, avagy hitelességének mértéke. A kutató lépten-nyomon találkozik például olyan kiállítási katalógussal, melyet korábbi tulajdonosa megjegyzésekkel látott el, így pontosítva a nyomtatásban megjelent adatokat. Ennél sokkal kényesebb kérdésként merül fel az önéletírások, naplók és visszaemlékezések hitelességének problémája. Rosenbach Mária itt közölt írásai modellértékűek arra nézve, hogy a források magyarázata és értékelése relatív, szinte minden esetben egyedi elbírálást igénylő, igen kényes feladat. Ezen kívül az egyes források státusza is folyamatosan változó képet mutat, valóságtartalmuk gyengül, pontosabban valóságtartalmuk ellenőrizhetősége az idő múlásával egyre nagyobb nehézségekbe ütközik.

Az itt közölt szöveg eredetije 56 darab, A/4-es méretű, ideiglenesen beszámozott papírlapra, ismeretlen időpontban készült gépirat, mely Horváth Béla művészettörténész iratai közül, özvegyének szívességéből került hozzám. A nyilvánvalóan nem „eredeti”, másolati célból készült gépirat két fő egységből áll. Az első, 17 oldalból álló szövegrész gépelt címe: „Feljegyzések Vaszary János festőművész életéből”, a cím alatt ceruzás bejegyzéssel: „Írta özv. Vaszary Jánosné”. Ennek a résznek a bevezetésében Rosenbach Mária közli, hogy rokonok és jóbarátok biztatására kezdett férjével kapcsolatos emlékeinek lejegyzéséhez. Itt Vaszaryt múlt időben említi, ami arra utal, hogy az írásnak ez a része a művész halála, azaz 1939. április 19.-e után íródott.

A második, 39 oldalból álló szövegrész ceruzával írt címe: „Rosenbach Mária: Részletek a Rosenbach család történetéből. Feljegyzések gyermekkorom és későbbi életemből.” A gépiratnak ez az egysége a III. fejezetnél, Rosenbach Mária és Vaszary János 1904-ben történt megismerkedésének leírásával kezdődik. Az élvezetes és közvetlen stílusú szöveg bizonyosan még a művész életében, az utolsó oldalakon említett események tanusága szerint 1936 körül született. A hiányzó két fejezet Rosenbach Mária gyermek- és ifjúkorára vonatkozó emlékeit tartalmazza, melyet a gépirat készítője Vaszary János szempontjából elhanyagolhatónak gondolt és így nem másolt le. Az eredeti kézirat és így e hiányzó rész is jelenleg lappang, éppúgy, mint a feleség által említett levelek és levelezőlapok gyűjteménye, melyet a művész 1905-ös nyugat-európai körútjáról írt menyasszonyának.

            Rosenbach Mária írásai, hiányos és másolt mivoltuk dacára is, a Vaszary-kutatás megkerülhetetlenül fontos forrásaiként értékelhetőek. A bennük közölt információk jelentősen gazdagítják a művész életével és művészetével kapcsolatos tudásunkat. Az itt közölt szövegből Radocsay Dénes 1944 novemberében közreadott néhány részletet a Szépművészet című folyóiratban, Vaszary János saját, gyermekkori emlékeit felelevenítő naplókezdeményének kiegészítéseként. „Vaszary naplóját feleségének visszaemlékezései egészítik ki. Amit a festő elmulasztott életéről feljegyezni, azt a feleség pótolja. A művész halála után tizenhárom lapon vázlatosan feljegyezte, amit férje életéről tudott. E minden bizonnyal az utókornak szánt életrajz mellett megírta saját családjának történetét is […] Saját élettörténetét írva, sokat foglalkozik férjével is. […] A művelt, a művészet dolgaival sokat foglalkozó asszony mondatainak hitelességéhez kétség sem férhet.” A most közreadott, lényegesen bővebb szövegközlés hitelességét tehát éppen az 1944-ben megjelent részletek bizonyítják, mivel szó szerint megegyeznek a gépiratban olvashatókkal. Radocsay feltehetően az eredeti szöveget használta, így a gépirat legnagyobb valószínűséggel szöveghű másolata az eredeti kéziratnak. Más kérdés azonban, hogy a Rosenbach Mária által leírtak hogyan viszonyulnak az egykori történésekhez? Ezúttal csupán néhány jellemző példával szeretném illusztrálni az ezzel és a hasonló jellegű forrásokkal  kapcsolatban felmerülő problémákat.

            Rosenbach Mária az első rész bevezetőjében, a „nagy művészeket” érintő kutatásokkal kapcsolatban megjegyzi, hogy ilyenkor „sok minden előkerül, ami jobb lett volna, ha homályban marad”. Szerinte tehát nem szerencsés, ha a „nagy művész” mítoszát kicsinyes vagy gyarló emberi tulajdonságok, események stb. felemlegetésével mállasztják. Közvetlenül ez után azonban már így ír: „Midőn rokonok, jóbarátok biztatására elhatároztam, hogy egyet-mást feljegyzek Vaszary Jánosról, kit mint művészt oly sokan, mint embert azonban annál kevesebben ismertek, teszem ezt abban a meggyőződésben, hogy nyilvánosságra hozván magánéletének részleteit, semmi olyat nem fogunk találni, ami alkalmas lenne tisztelőinek illúzióit lerombolni”. Az ilyen egymáshoz közeli és nyilvánvaló ellentmondással terhes szövegrészek fokozott óvatosságra intik a kutatót. Pontosan kiolvasható ebből, hogy a feleség nem kis szerepet szánt magának Vaszary alakjának heroizálásában.

            A következő „Az ősök” címet viselő fejezetben a Vaszary-család „tősgyökeres magyar” származásának hangsúlyozása, a szöveg születésének idejét (1939 után valamivel) figyelembevéve, nem csekély és igen sajnálatos aktuálpolitikai felhanggal terhelt. Ugyanebből a fejezetből értesülünk a Vaszari-nemzetség két tagjának népmesei fordulatokban bővelkedő vetélkedéséről, melyet egy szőlősgazda leányának kegyeiért folytattak egykor. A történet két szereplője közül az egyik Vaszary János apja volt, a másik pedig a Vaszary Kolos néven előbb pannonhalmi főapátként működött, majd Magyarország hercegprímásaként nyugalomba vonult főpap, a művész nagybátyja. A Rosenbach Mária által elbeszélt történet mátrixában csupán ott támad zavar, amikor Vaszary Kolos pappá szentelésnek dátumát négy évvel korábbra teszi, a művész szüleinek esküvőjénél. Ha tehát a Jókai Mór tollára illő hosszú vetélkedés után a lány végre Vaszary Mihályban találta meg jövendőbelijét, miért vártak négy hosszú évet az esküvővel, hogy azután a történet gyönyörű csúcspontjaként, éppen a korábbi vetélytárs, az immár pappá szentelt Vaszary Kolos eskethesse össze őket? Mindez megkérdőjelezi a túl kerekké és szinte népmeseivé csiszolt történet minden részletének hitelességét.

A következő „Vaszary János gyermekévei és ifjúkora” című fejezetben is található néhány, kifejezetten a „nagy művész” mítoszának ápolására szolgáló részlet. Elsőként az, amikor Rosenbach Mária a mindent elsöprő alkotási vággyal magyarázza az elemi iskolás Vaszary gyenge tanulmányi előmenetelét. Az a két dolog, hogy Vaszary rossz tanuló volt az elemiben valamint, hogy módfelett szeretett rajzolni, általában és feltehetően az ő esetében sem következett egymásból feltétlenül. Itt a művészlegendák ismert és visszatérő toposza érhető tetten.

Mint minden művészanekdotának, így a következő, hamis pénzről szóló történetnek is lehet valóságmagva, mely kivételesen jó alkalmat szolgáltatott rá, hogy legenda kerekedjen belőle. A valóság élethű ábrázolása a művészi zsenialitás egyik legősibb, először Zeuxis és Parrhasios személyéhez kapcsolt toposzaként ismert. Az alaptörténet modern változatát nyújtja Rosenbach Mária, amikor elbeszéli, hogy Vaszary nyolc évesen olyan élethű másolatot készített egy forgalomban lévő bankjegyről, hogy azzal egyik pajtásának még fizetnie is sikerült. Ebben az esetben éppen a valósághűség bizonyítása bizonytalanítja el a történetet, mely szerint a hamis bankót Vaszary „egy idősebb élelmes pajtása” használta volna fel színházjegy vásárlására. Nehezen hihető ugyanis, hogyha mindez valóban megtörtént, akkor a szenzációéhes helyi napilapok ne kerekítettek volna csinos kis botrányt a történetből. Ha pedig, mint azt Rosenbach Mária írja: „A pénztárnál nem vették észre, hogy hamis bankó került forgalomba”, akkor a történet milyen körülmények között derült ki és hogyan válhatott a családi szájhagyomány részévé? A hamis pénz elköltésével az elbeszélést megkoronázó anekdota, a megtévesztésig hasonló utánzat megalkotásának modern legenda-változataként jelenik meg, Vaszary élettörténetébe ágyazva.

Végül egy olyan részre hívom fel a figyelmet, mely a Vaszary-kutatás egyik sarkallatos, de eddig teljesen figyelmen kívül hagyott szegmensét, nevezetesen a Vaszary János és Rippl-Rónai József közötti művészi versengés problémáját érinti. Rosenbach Mária elbeszéli, hogy Vaszary párizsi tartózkodása során, egy ízben meglátogatta Munkácsy Mihályt, de csalódott benne, így a továbbiakban nem tartott vele kapcsolatot. A magyarázat szerint egyrészt azért „mert köztudomású volt, hogy a pénztelen magyar festők anyagi támogatásért keresik fel Munkácsyt s ő túlzott önérzetből ennek még a látszatát is kerülte”, másrészt pedig azért „mert ezen […] látogatás alkalmával Munkácsy beszélgetés közben megjegyezte: «A fiatal magyarok közül Margitay az egyetlen, akinek van mondanivalója», s ebből ő jogosan levonta a következtetést, hogy ahol ezt a sablonos zsánerfestészetet méltányolják, ott az ő művészete a legcsekélyebb érdeklődésre sem számíthat”. A történet ezúttal is valami egészen másról szól valójában, mint amit első olvasatra mutat. Rosenbach Mária szerint az ekkor 22 éves Vaszary „barátja, Koroknyai Ottó társaságában” tette tiszteletét Munkácsynál. Érdekes módon Koroknyai Ottó (1856–1898) pontosan ugyanazzal a divatos zsánerfestészettel szerzett nevet magának, mint az emiatt elítélt Margitay Tihamér. Koroknyai közismert művei közül az „Ejnye, de megnőttél!”, a „Ne búsulj!”, valamint a „Titok a sekrestyében” című zsánerképeket akár Margitay is festhette volna, akit a „No, ne izéljen!”, a „Valamit súgok magának”, és a „Duzzogó huszár” című remekművek tettek halhatatlanná. Bár Vaszary sosem festett ilyen típusú képeket, ez nem akadályozta meg abban, hogy Koroknyait a barátjának tekintse, így Margitay állítólagos felmagasztalása Munkácsy által, semmiképpen sem kielégítő magyarázat az említett elhidegülésre. Művészkörökben közismert volt, hogy Munkácsy ha nem is teljesen önzetlenül, de szívesen segített a Párizsban boldogulni vágyó fiatal magyar művészeknek. Arra nézve, hogy Vaszary miért is utasíthatta el büszkén Munkácsy esetleges segítségét, pár sorral feljebb, épp ebben a szövegben találjuk meg a választ. Rosenbach Mária szerint, „Abban az időben már gondtalanul foglalkozhatott művészetével, mert nagybátyja, Vaszary Kolos pannonhalmi főapát lett s vállalta tanulmányainak költségét”. A szükség tehát nem kényszerítette Vaszaryt, hogy Rippl-Rónai Józsefhez és sokan másokhoz hasonlóan bedolgozzon Munkácsynak, azaz nem kellett németalföldi parasztzsánereket vagy Munkácsy-féle szalonképeket másolnia sorozatban, de ez nem az ő, hanem nagybátyja érdeme volt. S bár Rosenbach nem említi itt Rippl-Rónait, közismert tény volt, hogy a modern magyar festészet úttörő mestere, fiatalon évekig élt Munkácsy megbízásából festett képek jövedelméből. Számos példa hozható fel annak bizonyítására, hogy a korai magyar modernizmus két legmeghatározóbb mestere, Vaszary és Rippl-Rónai között nemes művészi versengés folyt. E látszólag Munkácsy és Vaszary találkozásáról és nézeteltéréséről szóló történet sokkal inkább szól Vaszary és Rippl-Rónai viszonyáról, valamint a körülöttük képződött legendák érintkezéséről és harcáról.

E néhány szinte találomra kiragadott példa segítségével próbáltam megvilágítani azt a problémakört, mely akár még az úgynevezett elsőrendű források esetében is megválaszolandó kérdések garmadája elé állítja a kutatót. Azonban az olyan közeli szemtanúk, mint egy művész feleségének visszaemlékezései, még óhatatlan elfogultsága és pontosításra szoruló adatai dacára is felbecsülhetetlen értékű forrása a Vaszary-kutatásnak.