Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vaszary János (1867–1939) - részletek

2009.12.31

Vaszary János

(1867–1939)

 

Egy agresszív álmodozó

„Egyszer azt mondta egyik ismerősömnek, egy fiatalembernek: «Ha az ablakon kiugró öngyilkost nem tudja lerajzolni, amíg a negyedik emeletről a földre ér, sosem fog nagy műveket alkotni.» Egész élete legnagyobb gondját fejezi ki ez a szertelen túlzás. Mint tudjuk, mindig a gyors és biztos kifejezésre törekedett, hogy a gondolat vagy a cselekmény erejéből semmi se illanhasson el.” Ezeket a sorokat Charles Baudelaire, a modern francia költészet egyik legnagyobb alakja írta Eugéne Delacroix festőművészről szóló tanulmányában. A Baudelaire által Delacroix-nak tulajdonított mondat az ihletett művészi teremtőmunka előfeltételeként határozza meg a bravúros technikai tudást és virtuóz rajzkészséget. Ha komolyan tudnám venni a lélekvándorlásról szóló tanokat, joggal merülne föl bennem az a gondolat, hogy az 1863-ban elhunyt Delacroix Vaszaryban született újjá négy évvel később. Az egykor csodálattól övezett mesterségbeli tudás nimbuszát alaposan megnyírbálta a művészet teoretikus irányainak huszadik századi elterjedése. „Vaszary János ügyes, technikás, ízléses, decens és üres.” – Fülep Lajos 1907-ben nyomtatásban is megjelent, sommás véleménye máig érezteti hatását Vaszary művészettörténeti megítélésében. A nagyközönség

vásárlásban megnyilvánuló értékítélete azonban, olykor a művészettörténet tudományának felkent papjainál is pontosabban méri fel egy művész jelentőségét, saját korának művészeti életében betöltött szerepét. A kor- és divatfüggő tetszésindex persze nem a legérzékenyebb szeizmográfja egy művész megítélésének, de legalábbis iránymutató. Vaszary már a századforduló idején fontos művekkel a tarsolyában vált 20. századi festészetünk egyik legnagyobb hatású alakjává. Sokrétű és rendkívüli kvalitásokat felmutató életműve valamint szerteágazó művészetpedagógia tevékenysége, együttesen és tagadhatatlanul jelölik ki helyét a modern magyar képzőművészet legjelentősebb mesterei között. „Végül pedig bizonyos, ha valakinek szemléltetőn kívánnám bemutatni a század első négy évtizedében mindazokat a viharokat, amelyek a naturalizmus óta a magyar festészetben lezajlottak, Vaszary képeihez vezetném. Feltérképezve kapná a választ.” – írta Bálint Lajos a kortárstól meglepő tisztánlátással.

Vaszary művészetét átfogóan bemutató kiállítás először és utoljára 1961-ben (!) volt a Magyar Nemzeti Galériában. Haulisch Lenke 1978-ben megjelent monográfiája ugyan megtette az első fontos lépést az életmű feldolgozásában, de a források alapos vizsgálata, a művek nagy részének pontos datálása és Vaszary művészetének hiteles értékelése még várat magára. Örvendetes módon 2003-ban a művész kaposvári szülőháza Vaszary Emlékház néven megnyílt a nagyközönség előtt. Sajnálatos viszont, hogy a Vaszary Képtárban helyszűke miatt csak 26 műve és néhány dokumentum látható, mely érdekes de reprezentatívnak nem mondható válogatást nyújt az életműből.

 

Ifjúkor és pályakezdés

A családi hagyomány szerint nemesi származású Vaszari-nemzetség, ténylegesen földműves és kisiparos felmenőkkel rendelkezett. Először a szűcsmester apától származó Vaszari Ferenc illesztette vezetéknevébe a nemességre utaló ipszilont. Ő 1855-ös pappá szentelését követően Vaszary Kolos néven vált ismerté. A későbbi művész Vaszary János apja, eredetileg a Vaszari Mihály nevet viselte. Valóságos romantikus regény, Jókai Mór tollára illő történet a két Vaszari egykori vetélkedése hosszúfalusi Szabó Imre szőlősgazda és borkereskedő leánya, Szabó Kornélia kegyeiért. A Pannonhalmán tanuló és papnak készülő féltestvérek közül a lány Mihályt választotta. 1859-ben keltek egybe és a korábbi rivális, Vaszary Kolos eskette össze őket.

Kilenc gyermekük között Vaszary János ötödikként, a Kiegyezés évében született Kaposváron. Vaszary 1936-ban elkezdett naplójában emlékezett vissza gyermekkorára, az őt ért hatásokra és művészi indulására: „A kaposi lankás vidéken, a keceli hegyen, volt egy kis szőlőnk, présházzal, gyümölcsössel és jókora szántófölddel. Lenyúlt az alatta elhúzódó völgybe, melyen ér futott keresztül; a túloldalt titokzatos, hűvös erdő koszorúzta – a távolban egy várszerű tornyos kastéllyal. ... Most már tudom, hogy az én ténfergéseim, ellenállhatatlan benső vonzódásom a természetnek ehhez az egyszerű és romantikus zúgához, nem volt más, mint egész életemre való egyesülésem optimista hitvallásommal, a mi nekem napsugarat, színt és szabadságot jelentett. ... Az iskolát mindig amolyan fogházfélének tekintettem; akkor még nem kegyeltem túlságosan a könyveket és csak apám időnkénti komoly fenyegetése, hogy iparostanoncnak ad, ha nem tanulunk – nógatott egy kis szorgalomra. Jobb szerettem a kertünkben és a ház körül ődöngeni: macskát füröszteni, tököt kivájni és belőle emberfejet formálni, a harmadik és a negyedik szomszéd kerítésén keresztül-kasul zsiványost játszani és ijesztgetni, cirkuszi produkciókat, erdőn-mezőn barangolni és ceruzával rajzolgatni. ... De nem tudtam az illusztrált képeskönyvek elbűvölő, hipnotikus hatása alól sem szabadulni; a ceruzával és színes vízfestékkel babráltam folyton – embert-állatot rajzoltam természet után és komponáltam mozgalmas csataképeket.”

Vaszari Mihály főgimnáziumi tanárként működött Kaposváron. A korszak szokásos tönkremenési stratégiáját követve, gyakran segítette ki távolabbi rokonait és barátait váltók aláírásával kezességet vállalva értük. A csekélyke családi vagyon így még Vaszary gyermekkorában felmorzsolódott. A tizenöt esztendős ifjú úgy döntött, hogy az egyre súlyosabb gondokkal küzdő családot tehermentesítve, a kolozsvári piarista gimnáziumban folytatja tanulmányait. Az önállóságért vívott harcának első állomásaként a gimnáziumi könyvtárban és szertárban munkát vállalt, melyért cserébe kosztot és kvártélyt kapott. Ezekben az években is rendszeresen rajzolgatott, de komolyabb szakmai felügyelet nélkül, csupán önmaga szórakoztatására. A korábbi éveknél jóval nagyobb szorgalommal tanulva, műveltsége rohamos gyarapodásnak indult. Erről tanuskodik 1883–1884-ből származó vázlatkönyve, melynek jelmondataként Hippolyte A. Taine egyik művészetbölcseleti munkájából kölcsönzött gondolat ékeskedik: „A remekmű célja az, hogy világosabban és teljesebben tüntessen fel valamely lényeges vagy kiváló jellemvonást, mint azt a valódi tárgyak teszik.” Feltűnő érettséget és művészi elhivatottságot jelez a mottóul választott bölcsesség, melynek vezérfonalára Vaszary teljes későbbi festői életműve felfűzhető.

A kitűnő eredménnyel letett érettségi után, Vaszary 1885-ben a budapesti Mintarajziskolában kezdte el művészi tanulmányait. Bár már idézett naplójában, később az itt töltött két évet elvesztegetett időnek minősítette, de tanárai, főként Székely Bertalan oktatási módszere megfelelő alapot biztosított fejlődéséhez. Első komoly, a későbbiekre is meghatározó erővel ható művészeti élmény 1886-ban érte, Vaszilij Verescsagin orosz festő második budapesti kiállításán. Verescsagin számos korabeli hadszíntér krónikásaként, a testközelből szemlélt és átélt borzalmak hiteles tolmácsolásával vívott ki magának rendkívüli hírnevet világszerte. Festményeinek közvetlen befolyását mutatja Vaszary több, ekkor született tanulmányrajza.

 

Párizs választása

A Mintarajziskola oktatási rendszerével elégedetlen ifjú, 1887 októberében beiratkozott a müncheni akadémiára. Az első évben Gabriel von Hackl élő modelles osztályában rajzolt, a következőben pedig Ludwig von Löfftz festőosztályán dolgozott. Az itt uralkodó, részletgazdagságra és valósághűségre koncentráló realista szemlélet sem váltotta azonban be Vaszary reményeit. A magasszintű technika rutinjába fásult német akadémizmus nem tudott lépést tartani a modern francia festészettel, melynek újabb és újabb eredményeiről egyre nyugtalanítóbb hírek terjedtek a diákok között. A később művészettörténészként hírnevet szerzett Lyka Károly ekkor még szintén az akadémia növendéke volt. Emlékei szerint Vaszary ritkán járt társaságba, Münchenben magányos, visszahúzódó életet élt. S bár a Hollósy Simon körül csoportosuló fiatal magyar művészekkel kapcsolatot tartott, de bohém mulatozásaikban nem vett részt. Az összetartó erő egyik eredője Jules Bastien-Lepage festészetének közös, feltétel nélküli csodálata volt. A mára szinte az ismeretlenség homályába tűnt francia festő érzékeny, naturalista látásmódja ekkoriban Európa-szerte nagy sikert aratott. Művészete erőteljes hatással volt a Hollósy-kör tagjai által létrehívott nagybányai festészetre éppúgy, mint Vaszary korai munkásságára. Míg Bastien-Lepage művei a reveláció erejével hatottak Münchenben és Párizsban egyaránt, addig a ma oly tisztelt és csodált impresszionisták elszigetelt zárványként várták felfedezésüket. A 19. század utolsó harmadának legmodernebb és legelterjedtebb irányzata éppen az a természetességre és őszinteségre törekvő hangulatkép-festészet volt, mely követendő irányt szabott Hollósyék, Vaszary és modern festészetünk számos kimagasló tehetsége számára. Azért nem érdemes és történetileg is hiteltelen számonkérni magyar festőinktől a tételes impresszionizmus egyidejű követését és elveinek alkalmazását, mert a századforduló előtt Monet, Sisley, Pissarro és társaik művei csak igen szűk körben voltak ismertek.

Két Münchenben töltött év után Vaszary úgy döntött, hogy Párizsban folytatja tanulmányait. Előzőleg még megfestette Önarcképét, mellyel festőtechnikai tudásának teljes arzenálját felvonultatva tette le névjegyét és tisztelgett korábbi mesterei, elsősorban Székely Bertalan előtt. Münchenből való távozásáról érdekes és jellemző anekdota jelent meg pár évvel később Gerő Ödön tolmácsolásában: „Kedves jelenet játszódott le a múlt század nyolcvanas éveinek végén a müncheni festőakadémia egyik termében. Egy magyar festő, Vaszary János, búcsúzott társaitól, akik között nagy volt a népszerűsége. Párisba indult, hogy ott folytassa tanulmányait. Szokás ilyenkor, hogy a kollégák valami emléket adnak egymásnak. Megkérdezte Vaszary Márk Lajostól is: – Hát neked mit adjak, hogy rám emlékezzél? – Nincs valami kis rajzod vagy képed? Ezzel szereznél nekem legnagyobb örömet. – Nincs, de mindjárt lesz – mondotta most Vaszary. Ezzel felkapott egy ecsetet s tíz perc alatt (sietnie kellett a vasúthoz) megfestett egy fejet s odaadta Márk Lajosnak. Mindenki bámulattal tekintett erre a hirtelen festett képre, amely igazi művésztehetség ihletett munkája. Az ihlet valóságos csodát teremtett ez alkalommal s azt mondják, hogy ez a kép egyik legjobb alkotása Vaszarynak.” A szöveg 1905-ös megjelenésének idején Vaszary már a legismertebb és legelismertebb művészek rangjára emelkedett. Így e művészanekdota jelentősége sem  hitelességében rejlik elsősorban, mivel korántsem biztos, hogy megtörtént és az említett festmény sem ismert. Sokkal inkább az elsajátítható tudáson felüli virtuozitás dícsérete, és egyben magyarázata a művész legendává terebélyesedő kultuszának.

            Vaszary 1889-ben érkezett Párizsba. A nagy francia forradalom századik évfordulóján rendezett párizsi világkiállításon a németek politikai okok miatt, hivatalosan nem vettek részt. A kiállítás képzőművészeti részének egyik legnagyobb szenzációja Bastien-Lepage kollekciója volt, mely tovább erősítette Vaszarynak a naturalista irány naprakész modernségébe vetett hitét. A hivatalos francia művészeti akadémia, az École Nationale des Beaux-Arts helyett, ennek egyik alternatíváját kínáló Julian akadémiát választotta. A magánakadémiák közül ekkor ez volt a legismertebb és leglátogatottabb. Mint Vaszary megjegyzi naplójában: „Rendkívüli tehetségekben nem volt hiány és ezek hatottak is izgatólag és lelkesítettek, mindjárt éreztük azonban, hogy ezekben a stúdiókban tulajdonképp csak tréning folyik, de az egész életre szóló ajándékot, szellemi fegyvereket Párizs az ő csudálatosan színes, ragyogó élete, elsodró mozgása, kifoszthatatlan, újszerű formagazdagsága nyújtotta. Az utca nappali és éjjeli élete, kirakatai, díszletei a legszorosabb kapcsolatot mutatták a festőművészettel. Éreztük, hogy festőnép között élünk. Művészi gyűjteményei, magánképtárai, a lépten-nyomon felbukkanó régiség- és műkereskedések és kivált nagyszerű kiállításaik – kézzelfoghatóan bizonyították Párizs mindent leverő fölényességét.”

            Vaszary Párizsba érkezését követően tiszteletét tette a hatalma teljében lévő Munkácsy Mihálynál, de a vele folytatott beszélgetés kiábrándítóan hatott rá. Munkácsy a fiatal, de igen jó érzékkel tájékozódó Vaszary elé Margitay Tihamért állította követendő példaként. Azt a művészt, aki a Munkácsy-modorú szalonfestészet egyik hazai reprezentánsaként olyan festményekkel vívott ki magának széleskörű elismerést, mint a No ne izéljen, a Valamit súgok magának, A gerjedelem, vagy éppen a Duzzogó huszár. Az óvatosan frivol szalonzsáner műfaja Vaszary habitusától és egyre határozottabban körvonalazódó művészi elveitől mérhetetlen távolságban volt. Így a Munkácsyval csalódással végződött találkozás nem ismétlődött meg. Megfelelő anyagi támogatás hiányában, talán Vaszary is kénytelen lett volna Rippl-Rónaihoz hasonlóan „Munkácsy-képeket” festeni, melyeket aztán a mester csupán kézjegyével hitelesített. Szerencséjére azonban nagybátyja, Vaszary Kolos – aki ekkor már pannonhalmi főapát volt – müncheni és párizsi tanulmányait is bőkezűen támogatta.

            Két év párizsi tartózkodás után, Vaszary 1891-ben érkezett haza. Még ebben az évben hosszabb időt töltött Rómában nagybátyjával együtt, akit októberben neveztek ki hercegprímássá és esztergomi érsekké. Vaszary Kolos így Magyarország legmagasabb rangú egyházi főméltóságává emelkedett. „Az örök város nyomasztó nagyszerűsége szinte lesújtó.” – írta naplójában Vaszary, aki a római utazást követően Budapestre költözött. Vaszary Kolos ettől fogva nem közvetlenül pénzzel, hanem több, a fennhatósága alá tartozó kegyúri templom oltárképeinek megrendelésével támogatta a pályakezdő ifjút. Vaszary a bizalmat és önzetlen segítséget nagybátyját ábrázoló reprezentatív portrék megfestésével hálálta meg. Ezek közé tartozott az is, mellyel a Műcsarnok 1893-as tavaszi tárlatán mutatkozott be a hazai közönség előtt. Még ez év őszén újból Párizsba utazott és ismételten a Julian akadémiára iratkozott be, ahol további két éven át dolgozott. Ebből az időből több, műtermi világításban, naturálisan festett egészalakos akttanulmánya ismert. A korrekt akadémikus tanulmányok mellett azonban, az 1894-ben született Feketekalapos nő nagyvonalú, pasztózus ecsetvonásokkal rögtönzött portréja már tisztán mutatja Vaszarynak az erőteljes színek és sommás formaképzés iránti fogékonyságát. Nem lehetetlen, hogy az elegáns, nagyvárosi nőt ábrázoló brilliáns kis képmás adta alapját a fentebb közölt müncheni anekdotának. Párizsban ekkor indult hódító útjára, az egyévados divatból stílussá erősödött art nouveau. Vaszary Feketekalapos nője is magán viseli a korai szecessziós plakátművészet stílusjegyeit, így naprakész modernségéhez kétség sem férhet.

 

A Műbarátok Köre vonzásában

A „hely szelleme” által inspirált Vaszary, Párizsból hazatérve ismét a naturalista szemléletmódhoz tért vissza. Az 1894–95 telén bemutatott „Megjött már a parancsolat” című zsánerképén nyoma sincs a nemrég még eleven párizsi hatásnak. Az egy évvel később született, egyaránt lenyűgöző kvalitású Kislány paradicsomos kosárral és Udvarlás című festményei sem mutatnak lényegi továbblépést a már Münchenben elsajátított naturalisztikus látásmódtól. Vaszary évekkel később sokszor emlegette, hogy „sokat kellett erőlködnöm, míg lehántoltam magamról azt az ósdi német festőkultúrát, amit Münchenben rám raktak”. Természetesen olyan erős hatások leülepedéséhez, melyek Párizsban érték a fiatal művészt, idő kellett. Csupán gyengébb tehetségeket szédít azonnali utánzásra egy-egy remekműre való rácsodálkozás, vagy egy addig ismeretlen irány szenzációsnak tűnő újszerűsége. A szintén 1895-ben festett A forrásnál kecses vonalvezetése és rejtett szimbolikája viszont a szecesszió immár tökéletes elsajátításáról tanúskodik. Vaszarynak egy teljes évébe került, hogy magába fogadja, művészetébe olvassza a „boldog békeidők” uralkodó stílusáramát.

            Vaszary az 1890-es évek második felétől már rendszeresen kiállította műveit az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat valamint a Magyar Képzőművészek és Műpártolók Egyesülete tárlatain. A Műcsarnok és a Nemzeti Szalon volt ekkor a képzőművészek érvényesülésének szinte kizárólagos fóruma Budapesten. Az 1896-os millenniumi kiállításon három művel szerepelt, melyek közül A forrásnál bronzérmet nyerve hozta meg Vaszary számára az első hivatalos elismerést. Még ebben az évben megfestette a Bizánci Madonnát, mely különleges, egyedülálló darabja az életműnek. A Vaszarytól oly idegen historizáló jelleg és hieratikus merevség csak a hivatalos körök elvárásainak való megfelelés kényszerével magyarázható. A magyar katolikus egyházfő, Vaszary Kolos támogatását és bizalmát élvező művész, vallásos témájú alkotásaiban nem követhette a korszak vallásos festészetének legmodernebb, Max Liebermann és Fritz von Uhde nevével fémjelzett irányát. A protestáns hagyományok alapján megújult, antihistorizáló jellegű biblikus festészet, a szintén 1896-ban alakult nagybányai művésztelep alapító mestereinek művészetében talált visszhangra. A hivatalos egyházi követelményeknek eleget tevő, de szecessziós jellemzőkkel bizarrá varázsolt Bizánci Madonna nem sokkal később amerikai magántulajdonba került és a mai napig lappang.

            A következő két év Vaszary pályája alakulásának szempontjából kiemelt jelentőségű volt. 1897-ben megalkotta a magyar szecesszió emblematikus műveként híressé vált Aranykort. Az ipar- és festőművészet elemeit összeolvasztó, gazdagon díszített kerettel ellátott festményt a következő év tavaszán mutatta be a Műcsarnokban. Ez a mű, mint ahogy Vaszary egyetlen szecessziós alkotása sem támasztja alá azt az általánosan elterjedt vélekedést, mely szerint a művész már a kezdetektől fogva, kizárólag a francia festészettől inspirálódott. A rezignált hangvételű, megkövült árkádiai hangulatot árasztó Aranykor szimbolizmusának gyökereit, elsősorban az elvont fogalmak allegorikus ábrázolása iránt fogékony, századfordulós német festészetben találjuk meg. A festmény zöld alaptónusra hangolt, szinte monokróm színvilága és az akadémikus naturalizmussal megfestett emberpár együttese, sokkal inkább a német Jugendstil, mint a kevésbé filozófikus, rafinált vonalkultúrájú francia art nouveau rokona. A „hajdanság homályába tűnt” korok egykori nagyságát szimbolizáló mű, egyrészt a klasszikus hagyományok igézetében vergődő akadémizmus kifinomult kritikája. Másfelől pedig Vaszary pár évvel korábbi római útján a „nyomasztó nagyszerűségű” ókori remekművekkel való találkozásának műalkotásban lepárolt emléke. Ékes példája ez annak, hogy egy mű genezisét tekintve semmiképpen sem elhanyagolható a stíluskategóriákat felülbélyegző személyes indíttatás.

Az  Aranykorral Vaszary elnyerte a négyezer forintos Társulati-díjat és még ebben az évben megvásárolták a Szépművészeti Múzeum számára. Így ez lett az első államilag megvásárolt és ezáltal hitelesített szecessziós alkotása. E döntésben meghatározó szerep jutott a hazai szecessziós stílustörekvések egyik fő pártfogójának, gróf Andrássy Tivadarnak, aki a társulati díjakat odaítélő zsűri elnöke volt ekkor. Vaszary harminc évesen, paradox módon éppen egy szecessziós művel vonult be a korabeli magyar társadalom legmagasabb szintjén is elismert művészek szűk körébe. Ma már szinte elképzelhetetlen, de az egykorú közönség számára ez a mű olyan modern és provokatív volt, hogy a tárlat egyik látogatója dühében meg is rongálta.

            1898 végén jelent meg Hock János nagy vihart kavart Művészi reform című könyve, melyben nem kevesebbet követelt, mint a hazai művészeti oktatás és általában a teljes művészeti élet megreformálását. Hock, aki meglepő módon egyesítette magában a katolikus pap és országgyűlési képviselőként népszerű, liberális, szabadkőműves politikus látszólag összegyeztethetetlen keverékét, a Nemzeti Szalon alelnöki tisztét is betöltötte. A könyv megjelenését követően – annak dacára, hogy Hock elismerően nyilatkozott többek között a nagybányai alapítók és Vaszary művészetéről is – Vaszary is csatlakozott a Hock-féle vádirat ellen hivatalosan tiltakozó művészek népes táborához. A Magyar Képzőművészek és Műpártolók Egyesületéből szinte a teljes művésztagság és a támogatók jelentős része kilépett ekkor. Vaszary évekig – egészen Hock János 1901-es távozásáig – nem állított ki a Nemzeti Szalonban. A hazai és külföldi akadémiák oktatási módszeréről később kizárólag elítélően nyilatkozó Vaszary pályafutásának ebben a kedvező szakaszában nem vállalt, nem vállalhatott közösséget az önjelölt „nemzetmentő” hebehurgya lázadásával. Az egyik megtámadott, Benczúr Gyula nemes bosszúja pedig egy remekbe szabott portré volt az „ördögi” Hockról, éppen csak szarvakat nem festett a homlokára.

            Vaszary 1897-től rendkívül kiterjedt művészi tevékenységet folytatott. Részt vett Bródy Sándornak, a századfordulós magyar irodalom egyik legnagyobb hatású írójának, Az ezüst kecske című regénye illusztrálásában. Plakátot tervezett a lengyel-magyar koprodukcióban készült Erdélyi Panoráma, más néven Bem–Petőfi-körkép című monumentális történeti műhöz. Megtervezte első faliszőnyegeit, melyeket Kovalszky Sarolta, a művészi szőnyegszövés nemzetközileg elismert, hazai úttörője kivitelezett. Az első darabok (Jegyespár és Vásár 1898, Juhászbojtár 1899, Kislány cicákkal 1901) még Kovalszky híres németeleméri műhelyében, a későbbiek pedig a gödöllői művésztelepen készültek. Az 1902-es torinói nemzetközi iparművészeti kiállításon is szereplő Kislány cicákkal című falikárpittal Vaszary kitüntető oklevelet, Kovalszky pedig ezüstérmet nyert.

            A Műbarátok Köre 1898. május 5.-én nagyszabású, műtárgysorsolással egybekötött estélyt rendezett az előkelő Park Clubban. A felajánlott művek között Vaszary egy alkotása is szerepelt. E látszólag érdektelen, de valójában jelentőségteljes esemény az első ismert kapcsolódás Vaszary és a Műbarátok Köre között. Az 1890-ben alapított egyesület ideája, a 19. század végi párizsi és budapesti szalonok világát napló formában megörökítő Justh Zsigmondtól származott. A nemesi származású kitűnő író és közkedvelt társasági ember, a legelőkelőbb párizsi szalonok vendégeként ismerkedett meg kora vezető íróival és művészeivel. A kimagasló műveltséggel rendelkező és nem kevésbé idealista Justh a magyar arisztokrácia és az úgynevezett „szellemi arisztokrácia” (kiemelkedő tehetségű, de nem nemesi származású írók, zenészek, művészek stb.) közötti egyenrangú eszmecserében látta a társadalmi fejlődés egyik zálogát. A magyar szellemi élet központjának megteremtésére létrejött Műbarátok Körében Vaszary a legmagasabb világi és egyházi méltóságokkal került szoros kapcsolatba. Természetesen az egyesület tagja volt az ekkor már bíborosi rangot viselő Vaszary Kolos is.

            Vaszaryt 1899-ben a Képzőművészeti Társulat választmányának tagjává és a felvételi zsűri helyettes előadójává választották. A Műcsarnok ez évi, természetesen tavaszi kiállításán mutatta be A tavasz visszatérése, avagy az Eleven kulcs címen is ismert festményét. Az Aranykorhoz hasonlóan, ennek is szerves részét képezi az a díszesen faragott keret, mely szecessziós összművészeti alkotássá avatja a művet. Az Eleven kulcs Vaszary művészetének újabb fordulópontjáról tudósít. Bár a műterem helyett már a szabad természetben festett női akt még mindig a müncheni évek emlékét idéző naturalista felfogású, a zöld reflexek és kék árnyékok már az impresszionista festészet eszköztárából valók. A Priaposz ókori termékenységisten szobra előtt kitárulkozó vöröshajú akt, az örök nőiség és a természet megújulásának szimbólumaként jelenik meg Vaszary művén. Erre utal a mű eredeti címe, A tavasz visszatérése is, az Eleven kulcs azonban újabb jelentésrétegeket tár fel. Kabos Ede 1905-ben megjelent, azonos című regénye az Egy szép ördög naplója alcímet kapta. S bár az egészségtől duzzadó, buja női akt távol áll a szecessziós művészet másik kedvelt nőtípusának, Kirké modern alteregóinak ábrázolási hagyományától, a címvariáns mégis bevilágít Vaszarynak a női természet démoni oldaláról alkotott képzeteibe.

            Szintén 1899-ben Vaszary az Írók és Hírlapírók Körének „Otthon” klubja számára megfestette A Hír allegóriáját. Az oltárképek után ez volt az első, monumentális világi műre szóló megrendelése. A nagyméretű pannóról fennmaradt fekete-fehér fotográfián akadémikus naturalizmussal megfestett aktok csoportja látható, a műfaj szabályainak megfelelően dekoratív, kevéssé részletgazdag környezetben.

            1900-ban ismét Párizsban rendeztek világkiállítást. Vaszary nemcsak a magyar anyagot bemutató külön katalógus címlapját készítette el, hanem a magyar állam által kiküldött Aranykorral elnyerte a kiállítás egyik bronzérmét is. Az első nemzetközi siker tovább erősítette művészi öntudatát és társadalmi elismertségét. Még ebben az évben megfestette az Ádám és Évát, mely festés- és látásmódját tekintve az Eleven kulcs párdarabja, de az ábrázolás hagyományos ikonográfia típusától eltérően, a bibliai emberpár individuális magányba zártan jelenik meg. Vaszary a közismert változatoktól eltérő új, modern és egyéni felfogásban ragadta meg témáját.

1901 tavaszán Hock János távozott a Nemzeti Szalon alelnöki posztjáról, így a korábban kivált művészek legtöbbje, köztük Vaszary is visszatért az intézményhez. A korábbi évekhez képest Vaszary „kiállítási stratégiája” alapvető változást mutat. Alkalmanként egyre több képet állított ki, a kevésbé jelentős művek holdudvarából kiragyogtatva egy-egy, az árával is nyomatékosított fontosságú festményt. Ebben az évben jelentek meg először olyan beszédes képcímei a kiállítási katalógusokban mint: Esti hangulat, Hangulat a Balatonnál, vagy a nemes egyszerűségű Hangulat. Ezekkel a tájképeivel Vaszary az objektív tájábrázolásra törekvő francia impresszionizmussal szemben, a csupán impresszionisztikus jellegű német-osztrák hangulatfestészethez csatlakozott. E pasztózus ecsetkezelésű, sokszor vázlatszerűen megragadott tájrészletek szorosan kapcsolódnak az egyéni leleményt hangsúlyozó, „programszerűen szubjektív” német irányvonalhoz. Lyka Károly a következőket írta az 1901 őszén kiállított képekről: „Egész kollekcióval jött Vaszary János: kicsi képek, uralkodó tónusuk a zöld és fehér, nagyon szép, barátságos apróságok, amik a Balaton és Duna mellékének érdekes szürkületi hangulatait rögzítik meg.”

            Vaszary 1901-ben új, tőle szokatlan témával jelentkezett. A falusi kerítés előtt ülő parasztházaspárt ábrázoló Öregek még párhuzamba vonható az itthon Fényes Adolf nevével fémjelzett, szintén német gyökerű „szegényember-festészettel”. A Részes aratók viszont már, a századvég magyarországi agrármozgalmait szimbolizáló monumentális csoportkép. Annál is furcsább ez a tematika, mert Vaszarytól távol álltak a radikális, forradalmi eszmék. Még meglepőbb, hogy az 1902-ben kiállított festmény a Magyar Szent Korona gyűjteményébe került, vagyis a király számára vásárolták meg, a budai Várpalota aktuális épületdekorációs programjának keretében. A Magyar Iparművészet 1903. évfolyamában közölt fotográfia alapján, a festményt ráadásul kiemelt helyen, az első fejedelmi lakosztály előtermében helyezték el. Megvásárlása alaposan átgondolt politikai döntés eredménye volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia „oszd meg és uralkodj” politikai alapelvének megfelelően, a századfordulón egyre mélyülő agrárválságot az ún. „szociális olajcsepp” látszatengedményeket tartalmazó programjával kívánta elodázni. Ennek a hatalmi reprezentációban is meg kellett jelennie, így kerülhetett Vaszary vészjósló nyugalmú festménye a királyi lakosztály tőszomszédságába. Hogy  I. Ferenc Józsefben – aki a nép életének inkább bensőséges vagy irónikus ábrázolásait kedvelte – milyen érzések támadtak, amikor lakosztályába lépve minduntalanul az országszerte egyre gyakrabban fellobbanó parasztlázadások mementójával kellett szembesülnie, arról nem szól a fáma.

            Vaszary a következő években Nógrád, Somogy és Zala megyében festett még paraszti tárgyú műveket, de ezek, mint a Szolgalegény (1902), vagy a Somogyi legény lovakkal (1904), már a témafüggetlen „tiszta festőiség” jegyében született, minden aktuálpolitikai felhangtól mentes alkotások. Lyka Károly diplomatikus megjegyzése szerint Vaszary azok közé a kiváló tehetségek közé tartozott, akik „őszinte indulattal adják magukat a paraszt tanulmányozására, de érdeklődésük hamarosan másfelé fordul.”

            Közben Vaszary 1901 májusában a Műbarátok Köre által rendezett első csoportos képzőművészeti kiállításon 26 művet mutatott be. A nagyközönség itt láthatott először a művésztől ilyen nagy számú olajfestményt és grafikát egyszerre. A kiállítás fő szervezője volt gróf Andrássy Tivadar és gróf Batthyány Lajosné Andrássy Ilona. Utóbbi 1900 és 1907 között a Műbarátok Körének elnöki tisztét viselte és a társaság krónikása, Dalmady Sándor szerint „elnöksége alatt a Kör működése főképp a képzőművészeti irány pártolása s támogatása felé hajlik”. Andrássy Ilona gyűjteményébe az évek során több Vaszary-mű is került, majd ennek betetőzéseként 1905-ben egy remek portré is festett róla a művész.

            1902 őszén a Nemzeti Szalonban kiállított négy művével kapcsolatban Lyka a következőket jegyezte meg: „Szlányi és Vaszary stilizált vázlatai közt szép csecsebecsék akadnak, amelyek rendkívül kellemes foltot adnak egy-egy asztalka felett.” Vaszary a Nemzeti Szalon két következő tárlatán nem állított ki. Nehezen viselte a művészetét bíráló megjegyzéseket, egy-egy kedvezőtlen kritika hatására hosszabb-rövidebb időre mellőzte az ominózus kiállítóhelyet. Már ekkor is feltűnő, de főleg a későbbiekben, nagyobb harcai idején vált jellemzővé ez a belső bizonytalanságra utaló magatartás. Ebből a szempontból az éppoly fontos információ, hogy mikor és hol nem állított ki, minthogy mikor, mit és hol láthatott tőle a nagyérdemű.

Rippl-Rónai József 1903 novemberében Lyka Károlynak a következőket írta: „Többen, akik az ön szemében is számítanak, eltökéltük, hogy a Műcsarnoktól külön kiállítást rendezünk [...] lelkesedve elhatároztuk, hogy most már az ősszel bemutatkozunk. Mi lett ebből az elhatározásból? Semmi. Vaszary és én gondoltunk csak rá, senki más. Ez pedig külön csoportnak kevés.” A közös fellépés meghiúsult, így Vaszary a teljes harmadik termet uralva mutatta be legújabb képeit, a Műcsarnok 1903–1904-es téli tárlatán. A már majdnem önálló kiállításnak számító alkalomra 39 művét küldte be. A tájképek és a népéletből vett jelenetek mellett ekkor jelentek meg nagyobb hangsúllyal az ismét műteremben született aktos kompozíciók. Vaszary művészetének egyik fő jellemzője, hogy még az azonos időben festett, különböző témájú műveihez is más és más festésmódot társított. Az egyre színesebb és pasztózus ecsetkezelésű paraszti tárgyú képekkel egyidejűleg festette a műtermi világítás félhomályában kevés szín gazdag árnyalataiból fölsejlő aktok és portrék sorozatait. Nők tükörrel és Fürdő nők címeken megjelent „divatos, matt színekkel beitatott vásznai”-nak sikerét, Rippl-Rónai József 1902 decemberében a Merkur-palotában rendezett grandiózus kiállítása készítette elő. Rippl jó tíz évvel korábbi, hasonló modorban tartott műveinek Vaszaryra gyakorolt hatása szembeszökő. Ráadásul Vaszary tulajdonában is volt ilyen Rippl-festmény, mely a kutatás szerint talán éppen az a darab, amely Rippl-Rónai 1998-as budapesti kiállításán Hátakt címen szerepelt. A fürdő, vetkőző, szépítkező nőalakokat megörökítő festmények közül, az 1903-as Fürdés után, Vaszary e stílusban alkotott művei közül a legreprezentatívabb.